6.fejezet

L.Joe
Egész nap Zelo ólálkodott MinHee körül. Ki ő neki? Aggódom......mi lesz ha eljár a szája? Ha mindent elmond neki?! Az hiányozna....

Épp az udvaron állva bámulom a kék eget, mikor hangos nevetést hallok magam mögül. Oda nézek, és pillantásom találkozik Zelo-éval, majd a mögötte állóval. Le nem veszi rólam tekintetét, úgy sétál az óriás után. A kapun kiérve megtorpan, majd egy kézrántásnak hála eltűnik szemeim elől.

Megfordulok, és a bejárat felé veszem az irányt. Még mielőtt lenyomhatnám a kilincset, lányok hada rohan felém, különböző kiáltásokkal. " L.Joe oppa! Megölelhetlek? Kapok autogramot?" 

***

- Hol voltál hyung? Kezdődik az óra. - lép mellém ChangJo, amint beteszem a lábam az ajtón.

- Lányok kiabáltak körülötte - sóhajtok - Pedig jobb dolgom is lett volna, mint hogy autogramot osztogassak.

- Húha~ Valakinek rossz napja van  - kapok egy taslit fejemre.

- Aucs. - szisszenek fel - Inkább menjünk a táncterembe. Ott lesz óránk, nem? - nézek Niel-re.

Amint belépünk az ajtón, szempárok ezrei figyelnek minket. A tanár csak bólint, majd magához rendel.

- Mint tudjátok, Ő itt Lee ByungHun. Ma tart egy kis bemutatót a tánc terén. - mosolyog.

- Tessék? - vágok szavába.

- Igen. Úgy hallottam, tehetséges vagy. - bólint - Semmi akadálya. Hisz táncórán vagyunk, nem? - néz a többiekre, akik egyből visítozásba kezdenek. A legtöbbjük lány, de akadnak fiúk is. Úgy minden harmadik.

- Legyen. - adom be derekam.

- Ez a beszéd! – indítja is a zenét a tanár.

Ütemes, pörgős zene hallatszik. Lassan indul,de amint elér egy pontot begyorsul. Előre lépek, s bele kezdek a táncba.  Kezem, lábam mozog. Érzem, ahogy a testem felpezsdül, amint összhangba kerülök a zenével. Előre, hátra, jobbra. Majd egy szaltó, amit hangos fütyülés követ. Fejem jobbra, majd balra mozog, közben eltávolíthatatlan mosoly játszadozik arcomon. Egyik pillanatról a másikra hullámzásba kezdek, majd a földre térdelve breakelek egy utolsót. A zene elhallgat, én is abbahagyom. Izzadság cseppek folynak arcomon, de nem zavar. Mindenki tapsol, a lányok nem zavartatva maguk bámulnak. Felállok, s leülök a többiek mellé.

- Rendben. Ki akarja még megmutatni tehetségét? – fürkészi körbe a termet a professzor – Senki? Akkor én választok. – nyitja ki a füzetét – Zelo?!  - semmi válasz – Hol van Zelo? – ismét semmi.

- Aucs! Ne lökdöss MinHee! – esik be az ajtón az említett fél – Most miért vagyunk itt? Olyan vagy – ütögetik egymást, akár az öt évesek.

- Talán mert óra van?!! – áll fel helyéről a tanár, s fülénél fogva elénk húzza az óriást. – Táncolj. MOST! – utasítja.

- Miért én? Csak most érkeztem…

- Na ezért! Kezd!

- Értettem…. – sóhajt, majd a zene hallatán ő is belekezd. El sem hiszem, hogy ez a balfék ilyet tud. Hihetetlen, hogy szárnyal. Laza, mégis magabiztos a mozgása. Mintha elmesélne valamit, ahogy testét viszi ide-oda. Mosolya levakarhatatlan.

- Erről beszélek. Miért kell lógnod, pont neked, akinek ekkora a tehetsége? – áll fel – Jól van. Akkor mindenki helyezkedjen karnyújtásnyira a másiktól, és kezdjük.

Tesszük, amit mondanak. MinHee jobb oldalamon fejét lehajtva áll. Félve felém pillant, de amint találkozik tekintetünk, elfordul. Nem bírom sokáig, így tíz perc elteltével közelebb lépek hozzá.

- Hova mentetek? – kérdem lazán.

- Nem mindegy? – rám se néz.

- Dehogynem. – vonok vállat.

- Chh…

- Most rám szisszentél? – ámulok felé.

- Én? Soha! – pislog magabiztosan.

- Látom. Nem jól mozogsz. – mutatok lábára, amivel ellenkező irányba lépett.

- Nem mindegy neked? – néz rám értetlenkedve.

- Most miért vagy ilyen? – kérdezek vissza.

- Miért ne legyek? Mondj egy okot.

- Nem tudom.

- Látod?! Én csak teszem, amire kértél. – szisszen újra.

- Miről beszélsz?

- Vajon?

- Na? – hajolok közelebb.

- Jaj hagyj már! – ugrik egyet.

- Mit csináltam?

- Mit nem? Maradj csöndben. Észrevesznek…

- És akkor? – flegmázok.

- Ti ketten ott hátul! – mutat ránk a professzor – Óra után itt maradtok.

- Na látod? Én megmondtam.. – sóhajt.

- Honnan kellet volna tudnom?

- Szóltam, nem? Mi ez a hirtelen „barátságos leszek másokkal” viselkedésed? – áll le  a tánccal.

- Barátságos? Én mindig az vagyok. – húzom ki magam.

- Meg a francokat. Inkább kövesd a tanárt,mert nem fogod tudni megtanulni, és én nem fogok segíteni!

- Ki kérte a segítséged? – húzom fel szemöldököm kényesen.

- Gondoltam szólok. – von vállat.

- Nem kell.

- Erről beszélek.

- Maradjatok már csendben! – ordítja el magát ismét a tanár, de most már ideges.

- Sajnálom! – hajol meg a mellettem álló – hajtsd már le a fejed! – szűri ki fogai közt ezeket a szavakat úgy, hogy csak én halljam. Nem teszem amit mond. – Ő is sajnálja! – ragadja meg nyakam,s lenyomja vízszintesbe felsőtestem.

- Megőrültél? – kiáltok rá.

- Nálad jobban biztos nem. Tanárnő, ugye nem kell itt maradnunk takarítani..? – néz fel óvatosan MinHee.

- Dehogynem! Mindketten itt maradtok, és szép tisztára mostok mindent. MINDENT!!! A többiek mehetnek.

Amint elengedi nyakam, egyenesbe helyezem testem.

- Professzor! Nekem miért kell maradnom?

- Miért? Hisz az egész órát végig beszéltétek. Nem is. Kiabáltátok, amivel mindenki mást is zavartatok.

- Ne panaszkodj, hanem gyere a felmosóért. Minél előbb szabadulni szeretnék. – fogja meg karom, s elhúz a professzor elől egyenesen az ajtó felé.

- Ne rángass. Tudok magamtól is menni – rántom ki karom szorításából.

Amint elenged kinyitja az ajtót, s kis híján az arcomba csapja.

- Állat vagy! Mire jó ez a viselkedésed?

- Mindig is ilyen voltam,nem tudom miről beszélsz. Ja és még valami! – fordul hátra – Ne tégy úgy, mintha ismernél. Hány napja is láttál először? Három, ha jól emlékszem.

- Igen három. És?

- És? Ezek után még kérdőre vonsz, hogy viselkedek én? Először magadon gondolkozz el. – és itt hagy.

- Várj már! Én nem tudom merre kell menni! – futok utána.

- Akkor szedd a lábad!

- Meddig kell ezt sikálni? – ejtem bele Isten tudja hányadszorra a vödörbe  rongyot.

- Amíg tiszta nem lesz. Talán ha több erőt vinnél bele, gyorsabban menne.

- Te ne panaszkodj. Csak a tükröket takarítod. Én a padlót sikálom.

- Csak segíteni próbáltam! – hitetlenkedik felháborodva – legközelebb meg sem szólalok.

- Akkor is egyszerűbb a tükör.. – makogom.

- Komolyan elvárod, hogy én takarítsam a padlót? Ahhoz nagyobb erő kell…

- Nem azt mondtam.

- Akkor ne jártasd a szád, hanem dolgozz.

- Igenis kisasszony. – mondom unottan.

- Ne viccelődj! Én tényleg menni szeretnék már. Egy órája itt szenvedünk. Nekem még gyakorolnom is kell…

- Gyakorolni? Mit? – állok fel.

- Mindegy. Csak siess. – legyint.

- Mondd el. Hátha tudok segíteni. – lépek felé.

- Nem kell. Egyedül is megy.

- Tánc? Ének? Vagy mind kettő?

- Miért érdekel ennyire? – néz rám a tükrön keresztül. Tekintete lyukat üt testembe.

- Nem szabad? – billentem felé fejem.

- Ne közeledj! – tartja maga elé a vizes rongyot.

- Mert mi lesz? – lépek még egyet.

- Neked dobom ezt! – mutat a kezére.

- Félnem kéne? – lépek még egyet.

- I-Igen!

- Rendben. – sóhajtok – Akkor válaszolj.

- Hmm? – értetlenkedik.

- Melyikben kell segíteni?

- Egyikben sem…

- Őszintén! – ismét közeledek.

- Azt mondtad ott maradsz!

- Nem adtál őszinte választ. – felnevetek.

- Tánc.

- És még? – már csak egy méter választ el tőle.

- É…

- Igen? – fél méter.

- É-Ének. - csukja be szemeit közelségem hatására.

- Nem dobtad nekem. – mutatok a ruhadarabra mosolyogva.

- Nem vagy vicces! – dobja arcomba.

- Hé! Ezt most miért?

- Te akartad! – lép hátra – Többet ne csinálj ilyet. Az egy dolog, hogy sztár vagy. De nem jelenti azt, hogy bármit megtehetsz.

- Én nem is.

- Ne hazudj! – vág közbe – Miért vannak ilyen hangulat változásaid?

- Miről beszélsz? – teszek ismét egy lépést előre, hogy teste alig pár centire legyen enyémtől.

- Ne közeledj.

- Félsz?

- Nem!

- Akkor mi baj? – teszem bal kezem a tükörre, fogságba ejtve ezzel.

- Te! – támasztja kezét mellkasomra, próbál eltolni.

- Miért érzem azt, hogy valamit titkolsz? – arcom alig pár centire övétől.

- Nem kell mindenről tudnod – fordítja fejét jobbra.

- Ne próbálkozz – utalok a szökésre.

- Cs-Csak takarítsunk már és menjünk!

- Rendben – elengedem, majd visszasétálok a vödörhöz és sikálom tovább a parkettát.

Hallom, hogy megkönnyebbülten felsóhajt,majd végig fújja a tükröt és mosni kezdi. Szeme véletlenül sem téved felé. Zavar. 

- Végeztünk! - mosolyog magában,amint kiérünk a kapun.
- És ennek örülsz ennyire?
- Persze. Nincs több takarítás. Mehetek vissza a koleszba. - még mindig mosolyog.
- Igaz - bólintok.
- Ugye?

- De besötétedett. Ilyenkor veszélyes.
- Ugyan! - legyint - Nincsenek erre olyan alakok.
- Ki tudja. Lehet én is egy vagyok a perverzek közül. - fordulok felé.
- Ne nevettes!

- Nem szokásom viccelődni.- indulok felé.
- H-Hagyd abba! Ne nézz így!
- Hogy? - húzom mosolyra ajkam.
- Így! Ne hidd azt, hogy lehidalok előtted csak azért mert te vagy L.Joe! - hadar össze-vissza.
- Nem kértem ilyet - dörmögöm.
- Hagyd abba.. - ütközik egy derékig érő falba.
- Zavarban vagy.
- Én nem!
- Dehogynem. - hajolok le. 

Szemünk most már teljesen egy magasságban, arcunk fél centire egymásétól. Nem mozdul. Csak bámul nagy szemeivel,melyek meg sem rebbennek. Érzem,hogy reszket. Közelebb hajolok. Amint ajka hozzám ér, felegyenesedek,s elindulok. Francba!~

~ Remélem elnyerte tetszéseteket ^^ Ne felejtsetek el kommentelni és feliratkozni se ! Most,hogy itt a nyár, sűrűbben lesznek részek :) 5 komi és folytatás~