10.fejezet

MinHee
Újabb reggel, újabb késés az iskolából. A tanár a fejét rázva mutatja ki nem tetszését, majd a helyünkre rendel. Leülök, de a helyzet csak rosszabbodik, mint vártam. Ruháimból most már folyik a víz. Lehet valamit elfelejtettem megemlíteni. Ott kint ömlik az eső, mintha dézsából öntenék. Mikor kitettem lábam a kollégiumból még hét ágra sütött a nap, de fél úton már áztunk. Legkedvesebb tanárunk pedig erről tudomást sem vett, hiszen annyira figyelmes mindenkivel, hogy az hihetetlen.
Az első óra végeztével kisiettem a teremből, megrohamozva a nővérszobát.
- Jó napot! Kérhetnék egy törölközőt?
- Persze MinHee. - mosolyog rám az alig pár évvel idősebb nő. Kezembe adta a pamutot, de nem engedi. - Ismered Lee ByungHunt? - tekintete fürkésző. - Ma reggel keresett. Nem tudtam mire vélni, hogy a reggelt itt kezdi a nővérszobában.
- Ismerem. - kikapom kezéből a fehér törölközőt, amivel először hajamat dörgölöm meg, majd ruháimon is átfutok vele. Ez idő alatt némán figyel MinSeo - a nővér - de tekintete üreges, semmit sem lehet kiolvasni belőle.
- Köszönöm. - leteszem az egyik ágyra a most már vizes pamutot és kiindulok.
- Ügyelj arra, hogy a hajad gyorsan megszáradjon. Rosszul is elsülhet, ha így maradsz egész nap.
Némán becsukom az ajtót, és balra veszem az irányt. Az előttem álló minden szó nélkül végig mér, majd belém vési tekintetét. Nem szól, ez idegesít. Kikerülöm, de csuklóm után nyúl, amit elkap. A folyosón egy lélek sincs, ami azt jelenti becsöngettek. Lélegzet vételünk tisztán  hallatszik, csak az ablakra eső esőcseppek kopognak néha-néha. Tekintetemmel villámokat szórok felé, de meg sem rezzen. Arca csak engem bámul, szeme fel-le cikázik rajtam. Kirántom kezem szorításából, és elsétálok. Remegő kezeimre nézek, s könnycseppek homályosítják el látásom. Miért nem mondott semmit? Akár egy szót is, csak valamit! Miért? Már a sminkem sem érdekel, kezeimet szemeimre tapasztom, meggátolva, hogy legördüljenek a könnycseppek. Szánalmas vagyok. Mit várok attól az embertől, hogy mindig így végződik? Vissza sietek, de már nem áll az ajtó előtt.
- Szeretnél még valamit? - kinyílik az ajtó és MinSeo néz velem szembe.
- Azt hiszem nem vagyok valami jól. Haza mehetek?
- Lázad biztos van, az arcod piros és a szemeid se néznek ki valami jól. Egy perc és hozom az igazolást.

Eszem ágában sem volt vissza menni a kollégiumba, így az ellenkező irányba fordulok. Bármennyire fázok, remegek, valamiről meg kell győződnöm. Utam a legközelebbi újságoshoz vezet, ahol megveszem a legújabb CéCi magazint. Ahogy kilépek a boltból feltépem a fóliát, és lapozok a megfelelő oldalt keresve: 18.oldal: A Teen Top visszavonul!
Vajon egy hirtelen ötlet vezérelte az igazgatót, vagy más is rejlik a háttérben?! Most mindent megtudhatsz!
- A fiúk hatalmas népszerűségnek örvendenek, ami csak is a rajongóknak köszönhető. Turnéról turnéra járnak, fanmeetingeket rendezünk, kisebb-nagyobb hazai koncerteket adnak. De van valami, amit eddig nem vettünk figyelembe.  Az iskola. Igaz, hogy meg van a műveltségük, de a csapat érdekében beírattam őket egy nagy szabású művészeti iskolába, ahol a tánc, az ének és a zene írás tölti ki az órarend nagy részét.
- Melyik ez az iskola, ha szabad tudni?
- Az iskola igazgatója külön kérte, hogy ne nevezzem nevén, így ezt nem árulhatom el.
- Hogy jött szóba a visszavonulás? Meddig tarthat ez?
- A fiúk érdekében hoztuk ezt a döntést. Az iskola soha sem könnyű, ezt mindenki tudja, hát még ha koncertre is készülnek. Az időt nem szabtuk meg. Ki tudja, lehet pár hétről van szó. De lehet pár hónap is. Egy valamit véssenek a fejükbe: ők mind épp csak betöltötték nagykorúságuk, és a zene iparban töltik minden napjaikat. Ha azt mondom holnap koncert, ők minden habozás nélkül teszik a dolguk, hogy tökéletes produkciót adjanak.
A következő pár kérdésen átugrok, és lapozok a tagok interjújához, de csak egy érdekel.
L.Joe:

- Mit gondolsz, hasznos lesz számotokra az iskolai élet?
- Mindenhez pozitívan állunk, ahogy ez sincs másképp. Az iskolai élet szórakoztató, és esélyt ad új emberek megismerésére. Ez alatt a két hét alatt sok ujjal kerültem szembe és sok mindent tanultam már most. Nem kivételeznek velünk, aminek örülök. Van egy személy, aki felkeltette az érdeklődésem. Ügyes, jó a hangja, mégis fél attól, mit gondolnak mások. Régi énem látom benne, ami arra késztet, hogy segítsek neki. Akár hányszor rá nézek mosolyog, de ha órán vagyunk eltűnik létezni az az énje.
- Megtudhatjuk kiről van szó?  Lány van a háttérben?
- Sajnálom, semmit sem mondok, ami konkrét tulajdonsága lehet.
- A visszavonulásról mikor kaptatok hírt?
- Erről a témáról nem szeretnék beszélni. Ha jól tudom az igazgató már mindent elmondott. Köszönöm, hogy eljöttek.

Nem hiszek a szemeimnek. A Teen Top visszavonult. Igaz, amiről az iskolában pletykáltak. Hogy tudják ennyire lazán venni? Hisz, még ha le sem írták, mindenki tudja, hogy ez mit jelent. Az ügynökség nem tartja elég jónak őket ahhoz, hogy egyszerre folytassák a munkájukat. Lehet valami sokkal komolyabb dolog rejlik e-mögött? Teszek egy lépést, s ekkor jut el a tudatomig, hogy hajam, ruhám tocsog a vízben - ismét -. Felnézek, s hagyom had essen arcomra az eső, ami már nem hideg, hanem kellemes érzéssel tölt el. Meg kell találnom a fiúkat. Alig telhetett el két óra, így reménytelen, hogy beszélni tudjak velük mostanában.

A fürdőből kilépve még mindig remegek, de a takaró alá bújva enyhül ez az érzés. Falnak fordítom fejem, s a kiragasztott posztereket bámulom. Elidőzök ByungHunon, de akaratosan elfordítom fejem az ellenkező irányba, ahol ismét L.Joe néz velem szembe. Rosszul vagyok, egyértelmű, hogy hallucinációról van szó. Rámosolygok, s becsukom szemeim mély álomba merülve.

Vakító fény zavarja csukott szemeim. Egyre közeledik.
- MinHee. - halk hangot hallok. - MinHee. MinHee. Ébredj. - a fény most már teljesen elért hozzám.
Kinyitom szemeim, s YunSeo néz rám kezében egy zseblámpával.
- Öltözz. El fogunk késni.
- Honnan? - értetlenkedek. - Mennyi az idő?
- A takarodónak rég vége. Siess. Éjfélre oda kell érnünk. - csak ekkor veszem észre, hogy arcát smink borítja.
- Ki kéne csípni magam? - lemászok az ágyról, s fejfájáson kívül minden fájdalmam elmúlt az egész napos alvásnak köszönhetően.
- Ott lesz valaki, akiért igen. Fontos a mai este.
Barátnőm kezembe nyomja az általa kiválasztott ruha darabjaimat, s fél perccel később a tükör előtt állok hajamat igazgatva. Sehogy sem jó. Felfogom, s felcopfolom. Gyors spirál, szemceruza és alapozó a karikáimra.
- Mehetünk? - nyitja korom sötétben az ajtót YunSeo.
Kiérve a folyosóra, előkapja zseblámpáját s rám néz.
- A-a! Ez nem kell. - kihúzza hajamból a gumit, s zuhatagom a vállamon pihen. - Mennyivel jobb.
Nem tetszik ez a titkos kiruccanás. Miért nem mond semmi konkrétat, hova is vonszol engem az éjszaka kellős közepén?! Nincs időm ezen agyalni, mert az előttem haladó futásnak ered. Követem ki az utcára, majd a legközelebbi buszmegállóban felszállunk a járműre. Kevesebb mint tíz perc múlva egy parknál szállunk le, ahonnan hangok szűrődnek ki. Értelmetlenül pillantok jobbomra, de mosollyal az arcán maga után húz. Tömeg áll a park szökőkútja mellett, ahonnan ének szól. Áttörünk az embereken, s az első sorban állva szemügyre veszem a hang forrásait. Hatan vannak, s egyiknek sem lehet látni a teljes arcát. Sapka, sál vagy pulcsi gallérja takarja arcuk egy részét. Mind énekelnek, s egy magnóból szól alatta a zene.
- Mit gondolsz?
- Miről? - értetlenkedem.
- Elől fekete sapkában. Ki ő?
- Honnan kellene tudnom? - válaszomat hallva abba az irányba lök. Abban a pillanatban, hogy elé kerülök ő énekel. A szája formája az egyetlen ami látszik arcából. A felismerés hatalmas villámként ér el hozzám. Amint YunSeora pillantok minden összeáll. Ő tudott erről, s valami érthetetlen okból kifolyólag iderángatott, hogy lássam ezt.
- Utcai zenészek. Menjünk. - kiáltom fülébe.
- Te is tudod hogy kik ők. - karon fog - Ne menj. Ő mondta, hozzalak ide. - a rapperre bök.
- Már pedig én visszamegyek. Még mindig fáj a fejem és-
- A következő számot egy hölgy fogja énekelni, aki itt van közöttetek. Kérlek lépj előre. - csendül fel L.Joe hangja.
- Ez neked szól!
- Nem érdekel. Haza megyek.
- Ne menj! - a hang kétségbeesett. - Gyere ide MinHee. Én vagyok az. - mosolyog.
Ahelyett hogy megfordulnék, a tömegen átveregetve magam indulok arra, ahonnan jöttünk. Hallom a mikrofonban a hangját, ahogy utánam kiált, de nem érdekel.
Alig megyek száz métert, térdeim felmondják a szolgálatot. Fejemben újra és újra lejátszódik a mondat, ami mindent tisztázott bennem: Régi énem látom benne, ami arra késztet, hogy segítsek neki. Se több, se kevesebb. Ez minden amit jelentek neki, és ez fáj. Mardos a fájdalom. Erőt véve magamon a buszmegállóba sétálok, ahol legközelebb fél óra múlva jön a busz.Hideg van, és újra szemerkélni kezd az eső. Leülök egy padra, s térdeimet felhúzom mellkasom elé, majd magamhoz szorítom. Újra remegek. Még öt perc sem telhetett el mióta itt ülök, még is örökké valóságnak tűnik. Mostanra az eső már szakad. Pár méternél távolabb nem látok, csak az eső homályát. A zsebemben rezgő telefon az, ami felébreszt a mardosó hidegből. Ismeretlen szám. Se erőm, se kedvem nincs ahhoz, hogy idegenekkel csevegjek éjjel, így visszaejtem oda, ahonnan előkotortam. Hirtelen kezek ölelnek át hátulról, melyek melegséget árasztanak magukból. Az ismerős csukló, ujjak elárulják, ki a tulajdonosuk. 

- Aggódtam. - dörmögős hangja biztonságot jelent számomra.

Hagyom had öleljen, míg át nem melegedem mellkasának dőlve, illatát magamba zárva.

~ Köszönöm azoknak, akik olvassák ezt a fanfictionomat :) ♥~