14.fejezet

YunSeo

Nem kellett volna oda mennem. Nem kellett volna benyitnom. Nem kellett volna a gitáromra gondolni. Amint benyitottam minden gondolatom elszállt és magamra csaptam az ajtót. Meglepődtem? Megijedtem? Vagy egyszerűen csak azt szeretném, hogy együtt legyenek? Én magam sem tudom. De ahogy végig gondolom azt a pár másodpercet, mindent másképp látok, mint ahogy azt ott elképzeltem. MinHee arca szomorú volt, és sírt. Azt sugallta felém, hogy ne hagyjam ott, segítsek neki. Mintha egy drámai helyzetbe csöppentem volna bele, ahol a legjobb barátnőm a főszereplő, akit megbántottak és én vagyok  a megmentő. A drámáktól eltérően a megmentő most nem megmentette, hanem cserben hagyta.
Zelo MinHee padjában kutakodik, mikor észrevesz. - Hali! Hol van Minnie? Kéne a matek. - nevet, mint mindig.
Tanácstalan vagyok. Elmondjam vagy ne mondjam? Mindenkinek jobb lenne, ha az ott történtek csak kettejükre tartozna, de féltem. Nem láttam már jó ideje olyan ijedtnek MinHeet. De ha Zelot beavatom, annak rossz vége lesz. Viszont ő az, akiben feltételek nélkül megbízik velem együtt. Így hát az elsőre esik a választásom.
Mély levegőt veszek. - A zeneteremben L.Joeval, és valami nagyon nem volt rendben.  Félve felpillantok óriás barátomra, akinek arca megfeszül, ajka egy vékony vonallá húzódik. Megkerül és kiviharzik a teremből. - Csak ne csinálj semmi ostobaságot, kérlek.


Már két hét eltelt. Azon a napon, mikor Zelo MinHeehez futott, utána nem láttam egyikőjüket sem. L.Joe a nap hátralévő részében csendesen meghúzta magát. Nem volt merszem odamenni, és megkérdezni mi történt köztük. Még ha nem is ismerte be, látszott rajta, hogy bántja a történtek. Azóta csak táncórákon látom együtt MinHeevel. Barátnőm lába szerencsére csak egy hétig tartotta vissza az edzésektől, most már teljes erőbedobással gyakorol, mint régen. Zelo akárhányszor teheti a suliban marad gyakorolni vele, de ők ketten is megváltoztak. Úgy érzem, mintha egy olyan világba csöppentem volna, ahol én vagyok a kívülálló.Az a személy, aki semmit nem tud, aki egyik pillanatról a másikra jelentéktelenné válik.

- Elkérhetem a gitárod?
Ijedtemben ugrok egyet. - Omo! Megijesztettél! - nézek dühösen ChangJora.
Jobbra billenti a fejét, s elneveti magát. - Sorry. Akkor enyém lehet csak mára? - elém, vagyis a padomon fekvő gitárra mutat.
- Ühüm. De vigyázz rá. - felállok, s kiindulok a teremből. ChangJo szerényen követi a lépteim, majd az ajtónál utamat állja.
- Nem vagy kíváncsi miért kell? - tekintete arcomat fürkészi.
- Hazudnék ha azt mondanám nem, de nem az én dolgom. - válaszolok - Miért?
A plafont kezdi pásztázni - Csak...
- Nyögd ki.
- L.Joe. Szüksége van rá, de akkora a büszkesége, hogy nem menne oda senkihez.
Értetlenül bámulok ChangJora. - Van gitárja. Miért kérné el másét?
- Aish. Az övé tönkre ment. - vakarja tarkóját.
- Tönkre ment? Elszakadt egy húr? - kíváncsiskodok tovább. Három hete kezdtünk el ChangJoval beszélgetni, de nekem ennyi idő elég volt ahhoz, hogy kiismerjem. Valamit titkol. Engem pedig érdekel mi az.
- Eltörött.
- Eeeh?! Most csak viccelsz. - vállon ütöm - Egy gitár nem törik el olyan könnyen.
- L.Joe törte el. - rám néz - Egy-két hete teljesen kifordult magából. Hatalmas hangulat ingadozásai vannak, van hogy suli után csak a kottái és ő létezik a számára.
- Elnézést, de nekem ehhez mi közöm? - kérdezem félve.
- Nem tudom. - sóhajt - Nem tudom. Csak megakartam valakivel beszélni...
- Oh. - ennyi telik tőlem. Még utoljára rá mosolygok, majd kisétálok. A folyosón L.Joe sétál velem szembe, jó pár lány társaságában. Arcán nyoma sincs az eddigi faképének, vígan beszélget a lányokkal.

L.Joe

- Oppa! Eljössz velünk karaokézni?
- Oh, sajnálom. Dolgom lesz délután. - bűnbánóan mosolygok az egyik lányra.
- Akkor énekelsz most? - csillannak fel szemeik - Úgy hallottuk írtál pár dalt mostanában.
-  Milyen gyorsan terjednek a hírek. Nincs mit tenni. - köhécselek egyet - "...Run for You I wake up, Love for You I wake up, A song for You I wake Up, Barojigeum wake up." - hallhatóan, de nem az egész folyosót beharangozva engedem ki hangom, amely a szokásos rekedtes hangján játszadozik.
- Elképesztő!
- Köszönöm. - körbemosolygok, majd a csengőt hallva becammogok a termembe.
A padomon egy gitár díszeleg, egy kotta füzet társaságában. Értetlenül körbenézek, de senki nem adja jelét, hogy ő tette volna ide. Leülök, nem törődve a tanár érkezésével fellapozom a füzetet. Mikor azt hinném, hogy üres,szemeim megakadnak az utolsó oldalon, ahova pár sort firkantottak. " Túl szomorú vagyok, hogy szerelmes dalt énekeljek. Így ezt fogom rappelni. A francba! "  Ezt olvasva halvány mosoly játszadozik ajkamon. Jól tudom ki tette ezeket ide, és miért. ChangJon kívül senki más nem ismeri ezt a pár sort, amit még debütálásunk napja előtti éjszaka firkantottam le egy papírra. Így sikerült levezetnem a stresszt, ami az izgalmak végett gyűlt fel. Tisztán emlékszem, ChangJo én én minden színpadra lépésünk előtt ezt a két sort ismételgettük. Hátrapillantok, de haragosan bámul, mintha rosszat tettem volna. Pár pillanat múlva elveszi rólam haragos tekintetét, és füzetére dőlve ír.
- Hé ficsúr! - bök oldalba Zelo - Nem gondolod hogy figyelned kéne? Tudod, senki sem halt még bele, ha kicsit művelődött. - mosolyog a lehető legundorítóbban.
- Mi bajod van? Akadj le rólam. Akinek figyelnie kéne az te vagy. - mosolygok vissza úgy, ahogy ő tette.
- Hah! Lehet nem mondtam még, de dalszöveget írni az itt lévők közül én tudok a legjobban.
- Drága barátom...Ez addig volt igaz, míg mi ide nem jöttünk. - előrébb dőlök, hogy vállon ragadhassam. - Jobb lesz, ha leszállsz rólam. Nincs kedvem játszadozni. - szűröm ki fogaim között.
- Chh. - leveri magáról kezem szorítását - Melyikünk a gyerekesebb...ezt gondold át. Drága barátom. - gúnyosan utánozza hangom.
Hirtelen egy fenomenális ötletem támad - Tanár nő! Az óra maradék idejében Zelo és én előadhatjuk a saját dalunkat? - határozottan kérdezem, szinte már kijelentem.
- Természetesen! Örömmel meghallgatjuk! - mosolyog.
- Remek. Nyugodtan kezdj! - az óriáshoz fordulok, aki meglepetten bámul.
- Khm..rendben. - feláll, közben könyöke oldalamba fúródik, majd előre sétál, mintha mi sem történt volna.
Lapoz párat a füzetében, majd köhécsel, és belekezd."Nem mehetek közelebb hozzád, Nem nézhetek rád, Mégis melletted szeretnék lenni, mert egy árnyék vagyok, egy árnyék, egy árnyék."  El kell ismernem, van tehetsége, de mellém ez kevés. Hála az egykori gyötrődéseimnek, mára bármit zenébe tudok foglalni. Taps jelzi, hogy végzett az óriás. Levakarhatatlan mosollyal sétál vissza a helyére, füzetét becsukja, majd rám pillant. Sejtelmes mosollyal sétálok előre és megállok ott, ahol Zelo is.
- L.Joe, hol a füzeted? - csodálkozik a tanár.
- Oh. - nevetek - Ha nem probléma, improvizálnék. - tarkómhoz nyúlok, mint aki zavarban van.
- Alig várjuk. - bólint.
Körbe pillantok, majd belekezdek. Az első pár sort minden fontosabb érzelem nélkül rappelem, majd a refrénhez érve Zelora mutatok " Nem ismersz engem! Én sem ismerlek téged! Szóval kérlek hallgass el! " Magabiztos mosollyal folytatom, közben pár táncmozdulatot is elsütök. Ahogy várható, már most tapsolnak, ámulva figyelnek. Hirtelen beugrik pár jó ötlet. Zelo padjához sétálok, megkerülöm, majd mellette állva folytatom " Nem aggódom! Hisz jobb vagyok nálad és ezután is az leszek! Ez nem vicc. " Közben vállat vonok, rápillantok az óriásra és visszamegyek a táblához. Önelégült mosollyal meghajlok. A tanár elragadtatva tapsol. Ebben a pillanatban kicsengetnek és mindenki indul a saját útjára.
Zelo hirtelen utamat állja - Mégis mit művelsz? - néz le rám.
- Hogy mit? - nevetek - Megmutatom hol a helyed. Az, hogy magasabb vagy nem jelent semmit.
- Ezzel még nincs vége. - dünnyögi, majd kikerül és Minheehez sétál, aki félő mosollyal fogadja.
Tovább sétálok a folyosón a kottás füzetemmel, fel a tetőre, ahol magam lehetek és írhatok.

MinHee

- Ma délután is próbáljunk? - kérdezi Zelo.
- Ma kihagyom. - mosolygok - Van egy kis dolgom.
- Rendben. Holnap elmegyünk valamerre?
- Zelo. - sóhajtok - Emlékszel mit mondtam?
- Igen. Csak barátok. De attól még lóghatunk együtt nem?
- Igen...
Azon a napon, mikor Zelo megcsókolt, mindenre gondoltam csak arra nem. Annyira meglepődtem, hogy először lefagyva álltam vele szembe. Nem kellett sok idő míg észhez tértem és kiabálni kezdtem.
- Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? - üvöltök torkom szakadtából, könnyeim akár a zápor, úgy folynak.
- M-MinHee....
- N-Ne mondj semmit. Menj el. Nem akarok senkit sem látni!
Ezt követően két napig magamba zárkóztam. Egyszerűen minden egyszerre zúdult rám és eltört a váza, ami bent tartotta az érzéseimet. Később megbeszéltem Zeloval, és szerencsémre maradhatunk szimpla barátok, mint eddig. De a tudat, hogy többet érez, kísért. Minden mondatában, mozdulatában mást látok, mint eddig. Hozzá kell még szoknom, de Zelot semmikép nem szeretném elveszteni. Olyan nekem, mint egy gondoskodó báty.

~ Ennyi kihagyás után itt a folytatás. :) Kérdezték, hogy abbahagyom-e ezt a fanfictiont. NEM! Idő hiány miatt nem volt új fejezet, de ezen próbálok javítani. :) Nagyon a szívemhez nőt ez a fici az írás közben, remélem ezzel nem vagyok egyedül. Jó olvasást, és ne felejtsetek el komizni sem. :) Ha még nem csatlakoztál a facebookos csoportomhoz, akkor tedd meg. :)~ Facebookos csoportom.

13.fejezet

L.Joe

Az elmúlt két hétben úgy éreztem vigyáznom kell rá, védenem, megóvni minden veszélytől. Úgy gondoltam, felelősséggel tartozom érte, hisz a rajongónk. De mióta szünetet tartunk úgyan úgy érdeklődöm az épsége iránt. Mindenhol őt keresem, mellette szeretnék lenni. Mostanáig nem értettem. A legésszerűbb válasznak a rajongóm utáni érdeklődés bizonyult. De mindez felborult, mikor meghallottam YunSeo elméletét, miszerint kedvelem a barátnőjét. Elsőre a szemébe nevettem, de ezek után egy álmatlan éjszaka következett, amikor MinHee mosolygó arca jelent meg előttem újra, s újra. Négy teljes napja próbálom feldolgozni, hogy a saját érzéseimet becsapva próbáltam élni. A lány, akit a kocsinkhoz torlaszoltak, akit öt securitys sem tudott megijeszteni, aki nem szeretett belém első látásra és nem makogott mikor hozzám beszélt. Határozott, eltökélt. Lee MinHee a lány, aki számomra teljesen más mint a többi.

- Meddig akarsz így tartani?
- Oh! Bocsánat. - elengedem, majd a falnak támaszkodva felállok és felé nyújtom kezem, hogy felsegítsem. - A lábaddal minden rendben? Nem húztad meg még jobban?
- Erről akartál beszélni? - határozottan megindul a folyosón.
- Nem. - mély levegőt veszek - A múltkoriról szeretnék beszélni, meg az előtte lévőről, és az össze többi furcsa, befejezetlen ügyünkről.
- "Ügyünkről"? Neked és nekem nincs közös ügyünk. - séta közben felém pillant. Határozott tekintete kést szúr a lelkembe.
- Már hogyne lenne?! Ott van kezdésnek az igazgató irodai incidens, majd az, hogy én vittelek vissza a kollégiumba mikor földig ittad magad, aztán a másnap, majd a furcsa beszélgetéseink, és a Zeloval való összetűzésem is. Bár az nem a te hibád... Ja és a tánctermi találkozás, a közös báli táncunk és én mentettelek meg a... - közbevág.
- Állj! Mit mondtál? - megáll, szemei kétszer akkorára nyílnak.
- Hogy én mentettelek meg két napja? - furcsán nézem. Semmi olyat nem mondtam, ami ne lett volna igaz.
- Nem, nem! Előtte. Zeloról..
- Verekedtünk. De az nem a te hibád, úgyhogy mindegy. - ismétlem önmagam.
- Te vagy az a nagyképű ficsúr? - elkiáltja magát, majd hátralép egyet.
- Tessék? - próbálom feldolgozni a szép szavakat.
- Tényleg te voltál az? - grimaszol. Rá van írva az arcára, hogy nem hisz nekem.
- Igen. Miért olyan hihetetlen?
- Komolyan kérdezed? Ha valaki Zeloval összetűzésbe kerül, az illető ágyhoz lesz kötve utána...minimum... - nevet.
- Ezen mi olyan vicces?
- Rajtad karcolás sem volt. Hogy csináltad? - kérdésemmel nem is törődik. Megtörli szemeiből kibuggyanó könnyeit, amik a nevetés hatására kitörtek.
- Nem tudom. Gyorsan történt. - vállat vonok.
- Kemény legény vagy te ByungHun! - vállon üt. Kihasználom a lehetőséget és magamhoz rántom. Vele együtt megfordulok, s a falnak lököm.
- De még mennyire de kemény. - fülébe suttogom.
Beszívom illatát, majd ráharapok a fülcimpájára. Hatására visszafojtja sikolyát, ugrik egyet. Még egyszer beszippantom kellemes parfüm illatát, majd csókot lehelek érzékeny nyak részére és felegyenesedek. A látvány, amit nyújt hihetetlen. Tetőtől talpig pirossá vált fehér bőrszíne, arcával a talajt kémleli. Hirtelen felkapja fejét, és tenyere az arcomon landol. Szemei pirosak, mint aki sírni készül.
- Akkora egy marha vagy! - kiáltja, majd elfut.
A folyosó üres, egy lélek sincs. Eddig észre sem vettem, hogy az iskola másik épületébe átsétáltunk amíg követtem. Hamar MinHee után futok, de ő gyorsabb, és rám vágja egy terem ajtaját.

YunSeo

Aggódom MinHee-ért. Tudom, hogy nehezen nyílik meg, és ez jelen esetben hátrány a részéről. Még a vak is látja, hogy kedveli L.Joet. Csak ki kéne mondania azokat a bizonyos szavakat és minden a helyére jönne. De helyette mindketten szenvednek, mert makacsul ragaszkodnak az érveikhez.
- Aish~
- Mi a baj szépség?
- Nem bírom már. Mindig nekem kell MinHee helyett cselekedni, hogy a helyére jöjjön minden. Annyira ártatlanok, hogy a Föld nem hordott még ilyet a hátán. - minden kibukik belőlem - Upsz! Ezt nem kellett volna. És...Ismerjük egymást egyáltalán? - felpillantok a fiúra, aki az utamat állja.
- Még nem. Még... - mosolyog ChangJo majd kienged - További szép napot YunSeo!
A nevemet hallva hátra kapom fejem. Int, majd besétál a terembe. Honnan, mikor tudta meg a nevem? Mit akarhat tőlem? Mindegy, először el kell mennem a zeneterembe a gitáromért.

L.Joe

- MinHee nyisd ki! Kérlek! - ütöm az ajtót, a kilincset folyamatosan forgatom, hátha kattan a zár, de semmi. Ugyanolyan csend van, mint az elmúlt öt percben. - Nem úgy értettem MinHee! Had magyarázzam meg! - nem válaszol - Nekem ez teljesen új. Idáig nem kellett másra figyelnem csak a munkám helyes elvégzésére. De betoppantál az életembe és minden felfordult. Mindenhol téged kereslek, mindig a mosolyod szeretném látni. Hát nem érted?...... Kérlek....Nyisd ki az ajtót. - kattan a zár, de az ajtó ugyan úgy csukva. - Bemegyek.
Lassan kinyitom az ajtót, majd a lehető legóvatosabban csukom be magam mögött. MinHee az egyik legtávolabbi asztalnál ül, hátat fordítva nekem. Tekintete a kinti zord eget fürkészi.
- Bocsáss meg. - ennyi jut az eszembe. Nem reagál, még csak meg sem rezzen. Úgy ül ott, mint egy szobor. - Nem kellett volna hozzád érnem.... - sóhajtok, s csak remélni merem, hogy észre veszi a bűnbánatot a hangomban. - Oké. Még csak gondolnom sem szabadott volna rá. Az istenért MinHee. Mondj valamit.
- Tűnj innen!
- Ezt te sem gondolhatod komolyan. Hisz most nyitottad ki az ajtót.
- Hiba volt. Kérlek távozz! - rekedt, nyers a hangja.
- MinHee..
- L.Joe! Kérlek, csak menj ki azon az átkozott ajtón. - kiabál.
Az ajtó kilincse lekattan, majd YunSeo lép be rajta. - Upsz. Bocsánat. -  és már el is tűnt.
Visszapillantok az ablak mellett állóra, akinek meglepetésemre nem a hátát látom, hanem gyönyörű arcát. Szemei vérvörösek, arcán mosoly helyett csak fájdalmat, gyötrelmet látok. Mielőtt bármit is mondhatnék, fejével az ajtó felé bök, jelezve hogy ideje távoznom. Még utoljára szemébe nézek, majd kisétálok. A folyosón ballagva Zelo fut velem szembe, hatalmas lendülettel súrolja vállam, rám sem néz, csak egy "Ch"-re méltat és befut oda, ahonnan az imént jöttem ki.

MinHee

- Mit művelt veled az a balfék? - beront az ajtón Zelo.
Nem tudok válaszolni, nem tudok megszólalni, nem tudok egy árva hangot sem kiadni a torkomon. Annyi telik tőlem, hogy a karjaiba futok és kiengedem a könnyeimet. Nem kérdez többet, nem fecseg fölöslegesen. Jól tudja, hogy ilyenkor mire van szükségem. Csendre, és egy fontos személyre. Rá. Az egyensúlyom alig bírom tartani, könnyeim patakokban folynak. Zelo keze óvatos mozdulatokkal simogatja hátam, ezzel próbál nyugtatni. El sem hiszi, mekkora támasz a létezése számomra. Mindig megért. Van, hogy kiabál velem a hülyeségeim miatt, de hagyja had éljem a saját életem, tanulva a hibáimból. Figyelmes, törődő. Ellenben Bynghun?! Mindig azt teszi, ami épp az eszébe jut. Én ezt nem szeretem. Nagyon nem. Makacs és önfejű. Idegesít.
- Minnie, minden rendben. Itt vagyok. - eltol magától, majd rám mosolyog, amit nagy nehezen, de viszonozok.
- Úgy örülök, hogy mellettem vagy.
- Remélem ennek is örülni fogsz. - mély levegőt vesz, majd ajkait az enyéimnek tolja.

 ~ Ha érdekelnek a többi fanfictionjaim, vagy egyszerűen csak nem szeretnél lemaradni semmiről a ficivel kapcsolatban, akkor csatlakozz a nemrég létrehozott facebook csoportomhoz, ahol megosztok minden új fejezetet, és érdekességet a ficimmel kapcsolatba! :) Sok szeretettel várok mindenkit!♥~
Facebook csoportom (katt)

12.fejezet

MinHee

Minden olyan gyorsan történik.  A sötét köd. Vakító fények, amik vészesen közelednek. Gumik csikorgása, és egy kéz, ami visszaránt. Ijedtemben azt sem tudom, szabadulni, vagy elbújni jobb ötlet az ismeretlen karok között. De mielőtt még dönthetnék a lábaim felmondják a szolgálatot és összeesek. Térdeim az út széli tócsába ereszkednek, sárossá téve ezzel világos kék farmerom és fehér blúzom alját. A karok, melyeket még mindig lehetetlennek tartok felismerni a köd miatt, erősen tartanak felkaromnál. A félelem, amely hatalmába kerít hatalmas. Remegek, félek megmozdulni is. Alig egy perce majdnem elütöttek, most egy idegen rám teríti pulóverét, megvédve ezzel az eső egy részétől. Amint megérzem a kölni illatát düh árad szét bennem. Minden miatta van. Miért nézett úgy rám? Miért nem hagy figyelmen kívül? Miért nem képes megérteni mások helyzetét? Minden jobb volt, míg fel nem tűnt.
Most is, mit keres itt? Akármennyire vaknak számítok az időjárás miatt, a pulcsi illata elárulja a személy kilétét. Minden szó nélkül leguggol, sáros lábaimat megemeli, hogy alá tudjon nyúlni jobb kezével míg a ballal átöleli felsőtestem s felemel, akár egy hercegnőt. Arcunk egy magasságba kerül. Látom, ahogy szemével hunyorít, hátha tisztábban láthat úgy, arca egy csurom víz, haja homlokára tapad zavarva ezzel a látását. Ajka sötét lila...Fázik. Lenézek mellkasára, s látom, csak egy póló lóg rajta az is átázva. Kezeimet nyaka köré fonom és arcom nyakába temetem. Nem kérdez, nem szól semmit. Hirtelen megindul az út túloldalára, erősen szorítva magához. Nem tudom hol járhatunk, de egyik pillanatról a másikra almosság lesz úrrá rajtam. Úgy érzem mindjárt elájulok. Minden forog körülöttem, majd elsötétül...

Az egyetlen dolog amit érzek a fájdalom. Semmi más, csak a fájdalom. Lábaim, térdeim, hátam, fejem. Mindenem sajog. Mindezek ellenére melegség vesz körül. Megmozdulok, s a puha pamut velem fordul. Lágy hang köti le a figyelmem, ami hirtelen közeledik. A hang és a dal forrását is tudom, amitől kiráz a hideg. Ismét azt a szomorú dalt énekli, teljesen más hangszínen, mint ami tőle megszokott lenne. Mozdulatlan maradok, s szemeimet sem nyitom ki, had hallgassam még egy kicsit. A refrénhez érve nem bírom, s könnyeim kibuggyannak. Úgy teszek mintha mi sem történt volna, ezzel tettetve továbbra is alvásom.
Hideg ujjbegyek érintik arcom szélét, s ekkor kezdi újra. "A rólad szóló gondolatok tesznek őrülté". Újabb könnycsepp gördül ki szemgödrömből, de továbbra sem mozdulok.
- Mitől vagy ennyire szomorú? - megszakítja énekét. - Bárcsak tudnám, hogy lehetnél boldog. - kínosan nevet. - Megőrültem. Egy alvó emberhez beszélek... - sóhajt, majd letörli könnyeimet.
Nem sokkal később lépteket hallok, amik közelednek.
- Minden rendben van?
- Azt hiszem. Ha itt maradsz én megyek. Nem akarom, hogy megtudja, itt voltam. - halk, szomorú a hangja.
- Majd szólók ha felébred. - most már a léptek halkulnak, és az ajtó is becsukódik. -  Most már felkelhetsz. Én tudom hogy fent vagy MinHee. Jó pár éve ismerlek.

Összerezzenek a lebukás félelme miatt, ujjaimat a takaró alatt morzsolom. Rövid gondolkodás után még mindig mozdulatlanul fekszem. A csöndet YunSeo sóhaja töri meg.

- Rendben. Légy makacs és nekem se mond el mi történt. De valamit had áruljak el. Ő nem játszadozik veled. Komolyan gondolja. Igaz, az érzéseire még jó maga sem jött rá, ezért furcsálja hogy ennyire törődik veled. De az ég szerelmére Lee MinHee!!! Amit te érzel az már nem az idol-rajongó fajta érzés! Te megkedvelted Lee ByungHunt! Akár tetszik akár nem! És tudom hogy hallasz! Jó sírdogálást. Kimentem.

Amikor hallom az ajtó csapódását nagyot sóhajtok és kinyitom a szemeimet. YunSeo a teljes nevemen szólított, ami csak akkor történik meg ha mérges. Miért engem von kérdőre? Nem én vagyok aki kedve szerint szórja a szavakat össze-vissza a szájából. 

Mikor kinyitom szemeimet már hét ágra süt a nap, a szoba üres. Lemászok az emeletről és csoszogva a fürdőbe sétálok. A helyiségbe érve fél percig sem tudok talpon maradni feldagadt lábam miatt. Olyan hirtelen nyilal belém a fájdalom, hogy összeesek.
- Az istenit. - szitkozódom, majd a kilincsbe kapaszkodva ráállok bal lábamra és a jobbot magam után húzva a mosdóhoz bicegek. Erősen markolom a márvány szélét, nehogy ismét elhagyjon az egyensúlyom.
- Hogy lehetsz ekkora idióta, hogy elfelejted a saját sérülésed? - tükörképemtől várom a választ. - Nézd meg, most kétszer akkora lesz, mint volt. Ma lesz táncpróba is. Hogy fogsz ilyen állapotban odajutni? - egyre mérgesebben beszélek az előttem tükröződő énemhez. Nem tudom eldönteni, hogy mérges, vagy sajnálkozó legyek-e saját magam felé.

- Minnie! Mi történt veled? - A padomnál ülve fogad Zelo.
- Szia Zelo. - rámosolygok. - Semmiség. Leülhetek? - leteszem a táskám a pad mellé, közben szabaddá válik a helyem, ahova le is ülök megkönnyebbülve. Hihetetlen mennyivel jobb érzés most, hogy ellátták a kollégiumban a sérülésem.
- Minden rendben? Nagyon fehér vagy... - leül a mellettem lévő padba az óriás barátom. - Tényleg! Tegnap mi volt az a hirtelen kirohanásod? A tanár beírt igazolatlannak. - elhúzza száját. - És tudtad?! ByungHun nem sokkal ez után ugyanezt tette. Utánad ment?
- Haha. - nevetek. - Miért jönne utánam? Inkább mesélj mi történt tegnap. Úgy látszik átaludtam az egész napot. - terelem a témát.
- Nem mondta YunSeo? - olyan arcot vág, mint akit hátbaszúrtak.
- Mit kellett volna mondania?
- Kiválasztották a ruhát a bálra. Jövőhéten mindenki elmegy hogy levegyék a méreteit. - mosolyog.
- Ez szuper!
- Ráérsz valamelyik délután? - jön egy hang mögülem.
- Miért? - hátra sem nézek. Félek, ha megteszem, mást válaszolok mint tervezem.
- Lemaradunk ha folyton ellógsz, így pótolni kéne a hiányosságaidat.
- Chh. Felejtsd el. Ahhoz ott vannak  a táncórák.
- Ilyen állapotban akarsz ma próbáni? Felejtsd el. - hangja megrémíszt.
- Te ne parancsolgass nekem! - rácsapok az asztalra majd hátrafordulok. - Nem akarsz leszállni rólam?
- Lee MinHee! Azonnal velem jössz! - YunSeo úgy ránt maga után, mint egy rongyot. A bent tartózkodók mind minket figyelnek, hála a hirtelen kiindulásomnak. Amint kilépek a folyosóra YunSeo felém nyúl. Egy hirtelen pofonra vagy fejbevágásra számítok, de helyette az ajtót csapja be mögöttem. Tekintete ellenállást nem tűrő, határozott.
- Mit csinálsz? Megőrültél? - kiabál.
- Nem vagyok süket. Légyél szíves nem kiabálni. - higgadtan válaszolok.
- Lee MinHee!!! Miért teszed ezt? - nem is törődik az előző kérésemmel, ugyan úgy kiabálva szól hozzám.
- Rendben. Miről van szó? Mostanában túl sokszor hívsz a teljes nevemen... - sóhajtok.
- Az ég szerelmére MinHee! Mit művelsz?
- Mit..művelek?! - ismétlem szavait.
- L.Joeval miért vagy ennyire...ennyire kegyetlen? - tekintete megváltozik, és a merev tartása is eltűnt.
- Miért kedvesnek kéne lennem?
- Hisz szereted! - kimondja azokat a szavakat, melyeket én már jó ideje elzártam egy ajtó mögé a szívem legkisebb csücskében. A szívem kihagy egy ütemet a szó hallatán, majd mély levegőt veszek, hogy segítsek magamon.
- Nem tudom miről beszélsz. - érzéstelen arccal válaszolok. - Ha ennyi akkor elmegyek a mosdóba. - elfodrulok tőle, nehogy meglássa az arcomat.
- Megint egyedül akarsz sírni? Hányszor fordult elő ez mostanában?
- D-Dehogyis! - legyintek. - Nincs okom rá. - hangom elcsuklik.
- Fordulj ide és minden kiderül. - karomba kap, hogy visszarántson maga elé, de nem engedem. - MinHee! Ha nincs okod sírni, akkor fordulj ide.
- Tényleg nincs semmi bajom.
- Minnie. Én segíteni akarok. - hangjában annyira érzem szeretetét, hog nincs erőm tovább hazudni, így lassan megfordulok, felfedve könnyes szemeimet.
- Jézusom! - szája elé kap - Miért kínzod magad ennyire?
Minden válasz nélkül karjaiba vetem magam és kiengedem minden fájdalmam. Könnyeim nem állnak el, helyette egyre jobban folynak. Az elhaladók mind megbámulnak, de most ez érdekel a legkevésbé.
- Minnie gondoltál rá, hogy bevallod neki az érzéseid? - megtöri a csendet, ami könnyeim kiengedése óta szállt ránk.
- Megőrültél? - kínomban elmosolyodok.
- Miért? Ez nem egyirányú!
- Dehogynem! Ő csak azért segít nekem, mert a régi énjét látja bennem! - újabb könnyek szabadulnak a felszínre.
- Ezt a nevetséges dolgot ki mondta neked?
- Olvasd el a CéCit.
- Te egy újságnak jobban hiszel mint a legjobb barátnődnek? - YunSeo arca fehérré változik.
- Te honnan tudhatnl bármit is? Ő...Ő mindig csak a régi énje miatt állt mellém.
- MinHee... hagyd abba. - kezeit maga elé emeli, és a hátam mögé mutogat. Értetlenül nézek vissza rá, majd követem kezeinek irányát és megfordulok.
- Khm....Mindent hallottam. - a hozzá megfelelő lazasággal közli.
Visszapillantok barátnőmre, de már hűlt nyomát sem találom.
- Beszélhetnénk? Tényleg fontos lenne. - mellém lép, karja alig két centire az enyémtől. Tekintetem össze-vissza cikázik a levegőben, tekintete elkerülése érdekében.
- Gyere velem! - elém áll, majd leguggol és maga mögé nyúlva elkapja a lábaimat.
- Megőrültél?! Mit csinálsz? Engeddj el!
- Kapaszkodj ha nem akarsz leesni. - és már a levegőben voltam. Egy hirtelen mozdulatnak köszönhetően hátának esek mellkasommal, így ösztönösen körbe ölelem nyakát.
- Jó kislány.
- Te most szórakozol? Azonnal tegyél le!
Mit hittem? Hogy egyik pillanatról a másikra csak szép dolgokat fog mondani? Néha azt kívánom bárcsak ne szólalna meg.
- Ne kapálózz vagy leesel! - kiabál.
- Inkább minthogy te vigyél oda, ahova kedved tartja! - az ép lábamat előre rúgom a levegőbe, ezzel kiszabadítva a kezei közül. Elengedem kezeimmel is, és hátradőlök, hogy hátamra tudjak esni. L.Joe teste hirtelen  gyors mozdulatokat tesz. Nem látom, csak érzem. Szemeim csukva, s várom a fájdalmas találkozást a padlóval.
- Megőrültél? - hallom magam mögül a lihegő hangját, mintha maratont futott volna.
Kinyitom szemeimet és ekkor jövök rá mi is történt. Nem L.Jo teste tett gyors mozdulatokat, hanem engem rántott el hirtelen.
- Jól vagy? - kérdezi, miközben rajta fekszem.
- Idióta. - ennyit tudok mondani, s könnyeim kiszabadulnak ByungHun arcára esve.
- Jobban vigyázz magadra. - bal kezével fejemet mellkasához szorítja, míg a jobbra támaszkoda felül. A hangja teljesen más mint eddig. Tele van aggodalommal és kétségbeeséssel. Szemei mintha azt tükröznék... Szeretlek.

~ 6 komi és folytatás :) Köszönöm hogy elolvastad. Véleményed nyugodtan írd meg és iratkozz fel! ♥~

11.fejezet

MinHee

- Miért vagy itt?
- Miattad. - lehelete melegséggel tölti el nyakam azon felét, ahol álla pihen vállamon.
- Ez hülyeség. - morgom.
- Mondj amit akarsz.
- Azt teszem idióta.
- Mégis ki az idióta? - nevetése határozatlan, alig hallható.
Csöndben hallgatom ritmikus levegő vételét, ami nyugodt. Minden szó nélkül elemeli karjait mellőlem és helyet foglal mellettem. Nem szól, felém se néz, helyette az autók távolodó fényeit követi tekintetéve.  Furcsa. Mintha melegebb lenne. Próbálok nem azzal foglalkozni, hogy teste közvetlenül az enyémhez simul. Ahogy a sapka ráesetten pihen feje búbján, a sál épp hogy csak belátást nyit nyakához, s ajka egyre lilább színben fest. Leveszem róla tekintetem, s homlokom ismét térdeimnek támasztom.
Hideg van. A lábujjaim alig mozgatható állapotban az átázott cipő végett, nyakam csak a felhúzott pulcsi védi és az ujjaim...azokat már nem is érzem.
- Tudod...
- Hmm!? - ennyi telik tőlem.
- Ma... reggel az orvosi szobánál. - erre felkapom a fejem, s tekintetem az övébe szegezem. - Aish. Hagyjuk! - elfordul.
- Akkor minek kezdted el? - ejtem vissza fejem a lábaimra, takarva a csalódottságomat.
- Szeretsz érzéketlen lenni velem? - hangszíne megváltozott. Hallgatásom esélyt ad mondandója folytatására, amit kihasznál. - Akárhányszor teszek valamit az nem tetszik, és így beszélsz velem. Mit követtem el?!
- Nem tudom miről beszélsz. - határozottan válaszolok.
- Erről beszélek! - felcsattan. - Hagyjuk is. - lejjebb húzza fejére a sapkát majd feláll. - Remélem épségben visszajutsz. - szemeiben mindenféle érzelem tükröződik,ami megfélemlít. Elkapja fejét, s elsétál.
- Ki mondta, hogy csak úgy elmehetsz? - morgok magamban.
Előkotrom a telefonom, s küldök egy sms-t YunSeonak, hogy ne keressen, a koleszba mentem.

 

A pár óra alvás észre sem vehető  rajtam, ellentétben YunSeoval, akit most is én tartok ébren. Szeretem ha figyel mikor hozzá beszélek, de most csak nevetnem kell a bágyadt látványától.
- Aludj, még van negyed óra a szünetből. Majd felkeltelek.
- Ühüm. - már alszik is.
Látványa mosolyra késztet, de le is hervad rólam amint megpillantom L.Joet. Ma valahogy mintha magasabb lenne, vagy csak az összekuszált frizurája kelti ezt a hatást ? Tekintete találkozik az enyémmel, de időm sincs reagálni, mert elfordul. Az ajtóhoz sétál, ahol jó pár lány integet neki, amit viszonoz és mosolyogva elveszi az ajándékokat. A szünet hátralévő részében őt figyelem, majd a csengőt hallva felébresztem barátnőmet. Testnevelés lesz, amit én szeretek, YunSeo utál. Minden óra előtt végig hallgatom a szemléletét ezzel  kapcsolatban, ami most elmaradt szellemi képességének hiánya miatt.
- Ma összevont órát tartok. Remélem mindenki felkészült! - belefúj sípjába a női edzőnk, ami a futás kezdetét jelenti.
- Hee~? Mit jelentsen ez?! - úgy látszik teljesen magához tért a szobatársam, kötekedni van ereje.
- Ne feleselj kisasszony! Futás most! - mutat a pályát körül ölelő aszfaltra.
- Chh...
- Plusz öt kör.
- Miért?
- YunSeo gyere... - közbeszólok.
- Tíz. Mindkettőtöknek.
Amint meghallom szavait, az égbe kiabálnék mérgem miatt. Elvonszolom YunSeot és neki kezdünk a kiszabott kör mennyiségünknek. Nem kell említenem, amíg a többiek játszhattak mi a köreinket róttuk. Szerencse, hogy mindketten jó futók vagyunk, így még az időkorlát előtt beértünk. Amint hátam érinti a kapu hideg támláját bőröm borsódzik, de kellemes érzés. Nekitámaszkodva lecsúszok a földig, térdeimet magam elé húzom s várok, hogy pulzusom visszaessen a megfelelő számig.

- Minnie! Történt valami? - a kellemes hangot hallva mosolyra húzódnak ajkaim.

- Nem. Kellett volna?

- Én nem tudom. - letelepszik mellém. - Ezt vedd fel. A végén még megfázol, ha nem vigyázol.- nekem dobja tesi pulóverét, ami kétszer akkora mint én jó magam.

- Köszönöm.

- Uhmm. - bólint. -  Kérdezhetek valamit? - vállamra ejti fejét, miután magamra hámoztam a pamutot.

Bólintok.

- Te és L.Joe...közel álltok egymáshoz? - hangja rekedt.

- Úgy nézünk ki? - kínosan elnevetem magam a gondolattól. - Biztosíthatlak róla, hogy semmi sincs köztünk. Oké?

- Aha. - hajától csak szája egyenes vonalát látom, ami semmit nem árul el. Mire gondolhat?

Az óra hátralévő részét így töltöttük, nem foglalkozva semmi mással. Sok mindent mesélt az elmúlt napok eseményeiről, amiket eddig nem tudtam meghallgatni. Hiányzott ez a békés légkör, ami akkor vesz körül, ha Zeloval beszélek. Igaz, a napok nagy részében egy lökött állat, de ha kell, egy igazi férfi. Szeretem, hogy tud alkalmazkodni a környezetéhez. Bármi történik velem, ő ott terem és segít. Itt ismertük meg egymást, de mintha születésem óta mellettem lenne. A gondolatok mosolyt csalnak arcomra, majd bal felemre pillantok, ahol ő pihenteti fejét a vállamon.

- Suli után ráérsz?

- Neked bármikor. - ujjait összekulcsolja az enyémekkel, s lábán pihenteti.

- Segítesz?

- A báli táncban? - bólintok. - Rendben. - megemeli fejét, hajamat fülem mögé türi és fölém magasodva egy puszit lehel homlokomra. - Megyünk. Gyere. - maga után húz.

 

Sokszor mondták, hogy a kemény munkának meg van a gyümölcse. Ezt én tudhattam a legjobban az itt lévők közül. Én voltam a kivétel minden alól. Én voltam az, akinek kétszer-háromszor annyit kellett gyakorolnia, hogy elérjem azt, amit másoknak elsőre sikerült. De sosem adtam fel, és ez az, amiért most ebben az iskolában lehetek. A tegnapi plusz próba, amit Zeloval töltöttem keményebb volt, mint az eddigiek. Négy óra egyhuzamban megállás nélkül.

A lábaim sajognak, a térdeim fel akarják mondani a szolgálatot, de nem hagyom. Nem vagyok ilyen gyenge. Ha máshogy nem, majd így érem el azt, amit annyi éve szeretnék. Az órarend nagy része ma a dalszöveg írásból áll, így pihentethetem lábaimat. YunSeo már kora reggel észrevette, hogy valami nincs rendben. Utólag megbántam, hogy elmondtam neki mi történt, hisz mindenhova követ, nehogy elessek. A zene terembe érve helyet foglalunk egy hátsó padban, s a csengő előtt még beveszek egy fájdalom csillapítót. Amint belép a tanár mindenki feláll és meghajol.

- Szép jó napot mindenkinek gyerekek! - mosolyog Mrs. Kim. - Emlékeztek mit kértem múlt órán? Remélem senki sem felejtette el. - A padtársa felé fordulok, aki ugyanolyan ámultan néz rám. Elfelejtettük. Mindketten. - Az első akit meghallgatunk...YunSeo.

- E-Elnézést...Nem készültem.

- Most az egyszer elnézem a bál miatt, de többször ne forduljon elő. - lapoz a névsorban. - ChangJo!

- Mrs. Kim, én duóval készültem.

- Rendben. Gyertek ki a pároddal, és énekeljétek el a kiválasztott dalt.

Lomhán feláll ByungHun is és kisétálnak a zongora mellé. ChangJo leül a hangszer elé, L.joe átnyújtja neki a kottákat, majd ő a szék mellé áll. Elrendeznek mindent, és kisebb szünet után felcsendül egy gyönyörű dallam. A húrok lágyan adják ki a sajátos hangjukat, s egyre jobban magával ragad a magány érzete. Egymagában a kalapácsok más hangzása jelzi, "Sokkal többről van itt szó". Gondolataimból L.Joe hangja zökkent ki. Olyan hangszínen énekel, amit még sosem hallhattam tőle. Senki sem hallhatta még. A megszokott rapper stílusa helyett lágyan kezd bele, és a rekedt hangja is tovaszállt és helyére egy teljesen más hangszál férkőzött be. Nem azt mondom, hogy hibátlan, de a hangjának lejtése mégis ezt tükrözi. Mikor a refrénbe kezd, háton szúr a felismerés, mit is választottak. Aaron Yan - That's not me . Tekintete az egész termet átpásztázza, majd belém vési szemeit, és annak érzéseit. Határozottan énekel tovább, engem bámulva, nekem szánva szavait.

 

"Csak hallgatni ezt a dalt, ami vörössé teszi szemem. Ez nem én vagyok.

 Ez határozottan nem én vagyok.

Amikor rád gondolok a szívem fáj. Ez nem én vagyok.

Én nem vagyok ilyen gyenge.

A szerelem után érettebbnek kellene lennem. A békés szakítás legyen némi jutalom.

Mi értelme ragaszkodni az emlékekhez?

Az a fajta személy, aki nem tud elveszíteni valakit. Nem én vagyok."

 

Késztetést érzek arra, hogy azonnal kirohanjak a teremből, de lábaim abban a percben össze is rogynának. Így csak ülök, és mielőtt újra énekelne elveszem tekintetem róla. Miért érzem úgy, hogy egyre kisebb a mellkasom? Szúr és meleg. Fáj ez az érzés. Nagyon fáj. Ráfekszem a padra és úgy hallgatom tovább az előadást. Minden egyes szóban érezhető az érzelmek kifejezése. Kiráz tőle a hideg. Mikor vége, vissza egyenesedek mint aki a legnagyobb rendben van. Önbizalmam azonnal össze is borul, mint a királyi vár, amit egy ágyúval romhalmazzá alakítanak. Remegő ujjakkal próbálom visszafojtani könnyeimet, amik értelmetlen módon ki akarnak törni. L.Joe határozottan néz engem, tekintete azt mondja "Te akartad. Mindennek vége. Én megpróbáltam." Nem bírom. Nem akarom ezt. Én nem így terveztem. Miért fordult minden a feje tetejére? Nem érdekel a lábam, az sem ha összeesek. Felállok és minden szó nélkül kifutok a hátsó ajtón. Nem tudom hova. Bárhova, csak vissza ne. YunSeo aggódó kiáltását még hallom, de nem törődök vele. Kiérve az udvarra ismét párás, ködös levegővel találom szembe magam. Úgy mint múlt éjjel, most sem foglalkozom vele, tovább futok a fő utca felé. Ismét vizes vagyok. Nevetséges, nem? Mostanában ez történik. Elmenekülök a gondok elől és a végén mindig vizes leszek. Körül sem nézve az úton, lelépek a járdáról, és futni kezdek. Ekkor minden felgyorsul. A sötét köd. Vakító fények, amik vészesen közelednek. Gumik csikorgása, és egy kéz, ami visszaránt.

- Vigyázz!



10.fejezet

MinHee
Újabb reggel, újabb késés az iskolából. A tanár a fejét rázva mutatja ki nem tetszését, majd a helyünkre rendel. Leülök, de a helyzet csak rosszabbodik, mint vártam. Ruháimból most már folyik a víz. Lehet valamit elfelejtettem megemlíteni. Ott kint ömlik az eső, mintha dézsából öntenék. Mikor kitettem lábam a kollégiumból még hét ágra sütött a nap, de fél úton már áztunk. Legkedvesebb tanárunk pedig erről tudomást sem vett, hiszen annyira figyelmes mindenkivel, hogy az hihetetlen.
Az első óra végeztével kisiettem a teremből, megrohamozva a nővérszobát.
- Jó napot! Kérhetnék egy törölközőt?
- Persze MinHee. - mosolyog rám az alig pár évvel idősebb nő. Kezembe adta a pamutot, de nem engedi. - Ismered Lee ByungHunt? - tekintete fürkésző. - Ma reggel keresett. Nem tudtam mire vélni, hogy a reggelt itt kezdi a nővérszobában.
- Ismerem. - kikapom kezéből a fehér törölközőt, amivel először hajamat dörgölöm meg, majd ruháimon is átfutok vele. Ez idő alatt némán figyel MinSeo - a nővér - de tekintete üreges, semmit sem lehet kiolvasni belőle.
- Köszönöm. - leteszem az egyik ágyra a most már vizes pamutot és kiindulok.
- Ügyelj arra, hogy a hajad gyorsan megszáradjon. Rosszul is elsülhet, ha így maradsz egész nap.
Némán becsukom az ajtót, és balra veszem az irányt. Az előttem álló minden szó nélkül végig mér, majd belém vési tekintetét. Nem szól, ez idegesít. Kikerülöm, de csuklóm után nyúl, amit elkap. A folyosón egy lélek sincs, ami azt jelenti becsöngettek. Lélegzet vételünk tisztán  hallatszik, csak az ablakra eső esőcseppek kopognak néha-néha. Tekintetemmel villámokat szórok felé, de meg sem rezzen. Arca csak engem bámul, szeme fel-le cikázik rajtam. Kirántom kezem szorításából, és elsétálok. Remegő kezeimre nézek, s könnycseppek homályosítják el látásom. Miért nem mondott semmit? Akár egy szót is, csak valamit! Miért? Már a sminkem sem érdekel, kezeimet szemeimre tapasztom, meggátolva, hogy legördüljenek a könnycseppek. Szánalmas vagyok. Mit várok attól az embertől, hogy mindig így végződik? Vissza sietek, de már nem áll az ajtó előtt.
- Szeretnél még valamit? - kinyílik az ajtó és MinSeo néz velem szembe.
- Azt hiszem nem vagyok valami jól. Haza mehetek?
- Lázad biztos van, az arcod piros és a szemeid se néznek ki valami jól. Egy perc és hozom az igazolást.

Eszem ágában sem volt vissza menni a kollégiumba, így az ellenkező irányba fordulok. Bármennyire fázok, remegek, valamiről meg kell győződnöm. Utam a legközelebbi újságoshoz vezet, ahol megveszem a legújabb CéCi magazint. Ahogy kilépek a boltból feltépem a fóliát, és lapozok a megfelelő oldalt keresve: 18.oldal: A Teen Top visszavonul!
Vajon egy hirtelen ötlet vezérelte az igazgatót, vagy más is rejlik a háttérben?! Most mindent megtudhatsz!
- A fiúk hatalmas népszerűségnek örvendenek, ami csak is a rajongóknak köszönhető. Turnéról turnéra járnak, fanmeetingeket rendezünk, kisebb-nagyobb hazai koncerteket adnak. De van valami, amit eddig nem vettünk figyelembe.  Az iskola. Igaz, hogy meg van a műveltségük, de a csapat érdekében beírattam őket egy nagy szabású művészeti iskolába, ahol a tánc, az ének és a zene írás tölti ki az órarend nagy részét.
- Melyik ez az iskola, ha szabad tudni?
- Az iskola igazgatója külön kérte, hogy ne nevezzem nevén, így ezt nem árulhatom el.
- Hogy jött szóba a visszavonulás? Meddig tarthat ez?
- A fiúk érdekében hoztuk ezt a döntést. Az iskola soha sem könnyű, ezt mindenki tudja, hát még ha koncertre is készülnek. Az időt nem szabtuk meg. Ki tudja, lehet pár hétről van szó. De lehet pár hónap is. Egy valamit véssenek a fejükbe: ők mind épp csak betöltötték nagykorúságuk, és a zene iparban töltik minden napjaikat. Ha azt mondom holnap koncert, ők minden habozás nélkül teszik a dolguk, hogy tökéletes produkciót adjanak.
A következő pár kérdésen átugrok, és lapozok a tagok interjújához, de csak egy érdekel.
L.Joe:

- Mit gondolsz, hasznos lesz számotokra az iskolai élet?
- Mindenhez pozitívan állunk, ahogy ez sincs másképp. Az iskolai élet szórakoztató, és esélyt ad új emberek megismerésére. Ez alatt a két hét alatt sok ujjal kerültem szembe és sok mindent tanultam már most. Nem kivételeznek velünk, aminek örülök. Van egy személy, aki felkeltette az érdeklődésem. Ügyes, jó a hangja, mégis fél attól, mit gondolnak mások. Régi énem látom benne, ami arra késztet, hogy segítsek neki. Akár hányszor rá nézek mosolyog, de ha órán vagyunk eltűnik létezni az az énje.
- Megtudhatjuk kiről van szó?  Lány van a háttérben?
- Sajnálom, semmit sem mondok, ami konkrét tulajdonsága lehet.
- A visszavonulásról mikor kaptatok hírt?
- Erről a témáról nem szeretnék beszélni. Ha jól tudom az igazgató már mindent elmondott. Köszönöm, hogy eljöttek.

Nem hiszek a szemeimnek. A Teen Top visszavonult. Igaz, amiről az iskolában pletykáltak. Hogy tudják ennyire lazán venni? Hisz, még ha le sem írták, mindenki tudja, hogy ez mit jelent. Az ügynökség nem tartja elég jónak őket ahhoz, hogy egyszerre folytassák a munkájukat. Lehet valami sokkal komolyabb dolog rejlik e-mögött? Teszek egy lépést, s ekkor jut el a tudatomig, hogy hajam, ruhám tocsog a vízben - ismét -. Felnézek, s hagyom had essen arcomra az eső, ami már nem hideg, hanem kellemes érzéssel tölt el. Meg kell találnom a fiúkat. Alig telhetett el két óra, így reménytelen, hogy beszélni tudjak velük mostanában.

A fürdőből kilépve még mindig remegek, de a takaró alá bújva enyhül ez az érzés. Falnak fordítom fejem, s a kiragasztott posztereket bámulom. Elidőzök ByungHunon, de akaratosan elfordítom fejem az ellenkező irányba, ahol ismét L.Joe néz velem szembe. Rosszul vagyok, egyértelmű, hogy hallucinációról van szó. Rámosolygok, s becsukom szemeim mély álomba merülve.

Vakító fény zavarja csukott szemeim. Egyre közeledik.
- MinHee. - halk hangot hallok. - MinHee. MinHee. Ébredj. - a fény most már teljesen elért hozzám.
Kinyitom szemeim, s YunSeo néz rám kezében egy zseblámpával.
- Öltözz. El fogunk késni.
- Honnan? - értetlenkedek. - Mennyi az idő?
- A takarodónak rég vége. Siess. Éjfélre oda kell érnünk. - csak ekkor veszem észre, hogy arcát smink borítja.
- Ki kéne csípni magam? - lemászok az ágyról, s fejfájáson kívül minden fájdalmam elmúlt az egész napos alvásnak köszönhetően.
- Ott lesz valaki, akiért igen. Fontos a mai este.
Barátnőm kezembe nyomja az általa kiválasztott ruha darabjaimat, s fél perccel később a tükör előtt állok hajamat igazgatva. Sehogy sem jó. Felfogom, s felcopfolom. Gyors spirál, szemceruza és alapozó a karikáimra.
- Mehetünk? - nyitja korom sötétben az ajtót YunSeo.
Kiérve a folyosóra, előkapja zseblámpáját s rám néz.
- A-a! Ez nem kell. - kihúzza hajamból a gumit, s zuhatagom a vállamon pihen. - Mennyivel jobb.
Nem tetszik ez a titkos kiruccanás. Miért nem mond semmi konkrétat, hova is vonszol engem az éjszaka kellős közepén?! Nincs időm ezen agyalni, mert az előttem haladó futásnak ered. Követem ki az utcára, majd a legközelebbi buszmegállóban felszállunk a járműre. Kevesebb mint tíz perc múlva egy parknál szállunk le, ahonnan hangok szűrődnek ki. Értelmetlenül pillantok jobbomra, de mosollyal az arcán maga után húz. Tömeg áll a park szökőkútja mellett, ahonnan ének szól. Áttörünk az embereken, s az első sorban állva szemügyre veszem a hang forrásait. Hatan vannak, s egyiknek sem lehet látni a teljes arcát. Sapka, sál vagy pulcsi gallérja takarja arcuk egy részét. Mind énekelnek, s egy magnóból szól alatta a zene.
- Mit gondolsz?
- Miről? - értetlenkedem.
- Elől fekete sapkában. Ki ő?
- Honnan kellene tudnom? - válaszomat hallva abba az irányba lök. Abban a pillanatban, hogy elé kerülök ő énekel. A szája formája az egyetlen ami látszik arcából. A felismerés hatalmas villámként ér el hozzám. Amint YunSeora pillantok minden összeáll. Ő tudott erről, s valami érthetetlen okból kifolyólag iderángatott, hogy lássam ezt.
- Utcai zenészek. Menjünk. - kiáltom fülébe.
- Te is tudod hogy kik ők. - karon fog - Ne menj. Ő mondta, hozzalak ide. - a rapperre bök.
- Már pedig én visszamegyek. Még mindig fáj a fejem és-
- A következő számot egy hölgy fogja énekelni, aki itt van közöttetek. Kérlek lépj előre. - csendül fel L.Joe hangja.
- Ez neked szól!
- Nem érdekel. Haza megyek.
- Ne menj! - a hang kétségbeesett. - Gyere ide MinHee. Én vagyok az. - mosolyog.
Ahelyett hogy megfordulnék, a tömegen átveregetve magam indulok arra, ahonnan jöttünk. Hallom a mikrofonban a hangját, ahogy utánam kiált, de nem érdekel.
Alig megyek száz métert, térdeim felmondják a szolgálatot. Fejemben újra és újra lejátszódik a mondat, ami mindent tisztázott bennem: Régi énem látom benne, ami arra késztet, hogy segítsek neki. Se több, se kevesebb. Ez minden amit jelentek neki, és ez fáj. Mardos a fájdalom. Erőt véve magamon a buszmegállóba sétálok, ahol legközelebb fél óra múlva jön a busz.Hideg van, és újra szemerkélni kezd az eső. Leülök egy padra, s térdeimet felhúzom mellkasom elé, majd magamhoz szorítom. Újra remegek. Még öt perc sem telhetett el mióta itt ülök, még is örökké valóságnak tűnik. Mostanra az eső már szakad. Pár méternél távolabb nem látok, csak az eső homályát. A zsebemben rezgő telefon az, ami felébreszt a mardosó hidegből. Ismeretlen szám. Se erőm, se kedvem nincs ahhoz, hogy idegenekkel csevegjek éjjel, így visszaejtem oda, ahonnan előkotortam. Hirtelen kezek ölelnek át hátulról, melyek melegséget árasztanak magukból. Az ismerős csukló, ujjak elárulják, ki a tulajdonosuk. 

- Aggódtam. - dörmögős hangja biztonságot jelent számomra.

Hagyom had öleljen, míg át nem melegedem mellkasának dőlve, illatát magamba zárva.

~ Köszönöm azoknak, akik olvassák ezt a fanfictionomat :) ♥~

9.fejezet

MinHee

Nem hiszem el. Nem akarom elhinni. Képzelődöm, biztos vagyok benne. Párat pislogok és már nem is lesz mellettem. Ezt is teszem, de a vártnál teljesen másabb fogad. Ahelyett, hogy eltűnt volna, mosolyát visszatartva figyel.
- Mi olyan vicces? - a hangom mogorva.
- Semmi. - felnéz a plafonra, mintha érdekeset látna.
Megforgatom szemeim ezt látva, és legszívesebben odasétálnék a tanárhoz veszekedést kezdeményezni a pár osztást illetően, de vagyok annyira okos, hogy rájöjjek, reménytelen. Ebbe a ténybe beletörődve sóhajtok egyet és L.Joera pillantok. Ismét sóhajtok.
- Nem unod még? - lóbálja kezeit előttem.
- Neked oly mindegy. - hangom nyersebb a kelletténél.
Ha nem rosszat tesz, akkor kötekszik. Miért pont az ultimatebiasomban kell ekkorát csalódnom?! A tévén keresztül egy aranyos, kedves, kitartó embernek tűnt. De mit tapasztalok? Jó, a kitartó az maradhat az igaz személyiségek listáján, de a többi határozottan nem.
- Ennyire ellene vagy ennek az egésznek? - zökkent ki gondolataimból - Akkor szólok, hogy legyen váltás. Se neked, se nekem nem jó, ha nem figyel a másik. - magyaráz.
- Hagyjad. - leintem - Csak elgondolkodtam.
- Inkább figyelj. Rád fér. - motyogja magában.
- Tessék? - bal szemöldököm az egekbe szökik.
- Csak figyelj. Erre akarok kilyukadni. - kellemesen higgadt a hangja, mint aki semmi rosszat nem mondott.
Rendben. Most az egyszer úgy teszek mint aki meg sem hallotta, amit fél perce mondott. Ez egy szívesség tőlem, neki, amit még behajtok rajta.
A tanárra szegezem tekintetem, aki hatalmas beleéléssel magyarrázza a lépések összhangjának fontosságát. A láthatatlan kötelékek fonalainak vonalait mutatja a levegőben, mikor felém pillant és egy gyengéd mosolyt lejt számomra. Határozatlanul visszamosolygok, majd el is fordul tekintetével együtt.

Már vagy tízedszerre indítják újra a magnót, különböző lépési hibák elkövetése végett. Tudjátok mi a legrosszabb? Minden második alkalommal én vagyok a felelős. Vagy rossz lábbal lépek, vagy rossz irányba, vagy L.Joe lábára. Igen. Ez is megtörtént.
Pírrel az arcomon fordulok a tanár felé - ismét - aki a történtek után is higgadtan magyaráz a partnerrel való összhang fontosságáról, kifejezetten nekem.
- Értettem. Megpróbálok figyelni. - meghajlok.
- Ne figyelj, hanem érezd!
- É-Érezzem?
Értetlenségemet felfedezve ad magyarázatot.
- ByungHunt. Úgy, ahogy ő érez téged. - mosolyog.
- Mégis hogy... - motyogom.
- Majd tartok külön órát. - súgja fülembe partnerem.
Egy hirtelen mozdulattal odébb lököm mellkasánál fogva, de csuklóm szorításának csapdájába esik.
- Nem kell. - válaszolok az előző megszólalására - Engeddj el! - rángatom karom hatalmas erőfeszítéssel.
- Szép ujjaid vannak. Az enyémek közé való. - összekulcsolja ujjainkat, majd mosolyogva ismét rám pillant - Te nem így gondolod?
- Úgy gondolom, hogy elengedhetnél! Ne játszadozz velem Lee ByungHun! - hangom hangosabban tör elő, ami jó pár figyelő szempárt felénk irányított - Vagyis milyen jó partner vagy - kínosan nevetek - még ilyenkor is kedved támad gyerekes játékokat űzni. Hahaha... - villámokat szórok szemeimmel, jelezve, hogy folytassa színjátékom.
Mielőtt még megszólalhatna, özbevágnak:
- Ti jártok? - meglepetésemre a tanár áll mellettünk karba tett kézzel, az előző mosolya tova szállt.
Nem tudok mit mondani. Ezt hallva enyhe sokk kezd úrrá lenni rajtam. Hirtelen L.Joe karja hátulról átölel:
- Jól nézünk ki, ugye? - mosolyog.
- Megőrültél? Ne hazudozz. - leseprem kezeit magamról, majd a közönségünk felé fordulok - Ne higyjetek neki. Idióta. Szeret össze-vissza beszélni.
- Akkor a műsornak vége is, igaz? - tapsolnak a tömegből - de legközelebb ne legyetek ennyire félreérthetőek. Megzavarjátok a körülöttetek lévőket. - határozott tekintet néz le rám, ami szomorúsággal teli.
- Zelo?
- Hm. - bólint - Folytassuk.
- Nem kell. - felemeli kezét a mellettem álló rang idős - Mára végeztünk. Szép munka. - kettőt tapsol, ami annyit tesz, mehetünk.
Mindenki indul a dolgára, ám még utoljára szólnak:
- MinHee és L.Joe, ti maradtok.
Elkáromkodom magamban az egész lényét, majd megfordulok és beleegyezően bólintok. A terem közepéhez tessékel. Odasétálok, majd kíváncsian szegezem rá tekintetem. Csak ekkor veszem észre ByungHunt a tanár mögött állva.
- Nyújtsd felém a kezeidet. - utasít.
Teszem amit mond.
- Most csukd be a szemed.
Ismét úgy cselekszem, ahogy mondja.
- Rendben. Látsz valamit?
- Nem. - válaszolok értetlenül. Hogy látnék bármit is, ha csukva vannak a szemeim?!
- Lépj egyet előre.
Hangját mintha messzebbről hallanám, de cselekszem. Határozatlanul teszek egy lépést előre, kezeim még mindig magam elé nyújtva. Ujjbegyeim puha pamutot érnek, így megállok. Úgy érzem magam mint egy kislány, aki a szellemeket utánozza, a fejéről hiányzó lepel nélkül.
- Most tedd a kezeid a vállamra, és kapaszkodj.
Elkezdek tapogatni. Kezeim feljebb siklanak, míg egy kiemelkedő csontot nem érzékelek. A kulccsontnál járok. Óvatosan végig vezetem rajta mutatóujjam, majd a pólója nyakához érek. Azt is követem, így eljutok a vállához. Mikor fixen kapaszkodom izmos testrészébe, újra megszólal:
- L.Joe elindítja a zenét, te pedig bennem bízva táncolni fogsz addig, míg összhangba nem kerül  a testünk. - hangja ellenállást nem tűrő.
Bólintok, és abban a pillanatban felcsendül egy lassú, érzelmekkel teli dal, ami  nagy hatást gyakorol az emberek érzéseire. Infinite - Back. Érzések hadai dacolnak egymással ebben a számban. A lány, akit nem akarnak elveszteni, a fiú, aki az emlékeiben ragadt.
Eszembe jut az első találkozásom L.Joeval. A koncert utáni balhém és a másnapi megjelenésük itt.
Mintha egy éve történt volna, pedig alig egy hete. Mosoly játszadozik ajkamon, ami visszahúz a jelenbe. Mire észbe kapok, már táncolunk. Az órai ügyetlenségemnek nyoma sincs. Határozottan követem partnerem lépteit, amiket órán tanított. Ennyit jelent, ha olyannal tancolsz, akiben bízol?  A zene leállt, a partnerem kezei leereszlednek derekamról.
- Most már kinyithatod a szemed.
Pilláim lassan emelkednek, a sötétség utáni napfény szinte megvakít. Mire hozzászokom a világossághoz, teljesen kinyitom szemeim. Barna szempár figyel tele aggodalommal.
- Ne nézz így. Nem az én ötletem volt. - védekezik.
- Te voltál akivel-
- Pontosan. A partnered ByungHun-sshi volt. Most már te is látod mennyit jelent, ha megbízol benne minden kétség nélkül.
- Igem. Köszönöm, hogy megmutatta. Most már mehetek?
- Mindketten.
Kikerülöm L.Joet és kiviharzok a teremből. Nem tudom felfogni az előbb történteket. Nem is az zaklat, hogy becsaptak, hanem, hogy élveztem. Minden egyes másodperce olyan volt, mintha szárnyalnék. Annyira biztonságban éreztem magam,mint még soha. Megmagyarázhatatlan ez az egész. A hideg játszadozik hátamon, mióta szembesültem azzal, mindezt L.Joe hozta ki belőlem. Ez nem olyan mint régen, mikor a tévéből figyeltem. Azt puszta bálványozásnak nevezném. De ezt hogy? Ma is. Ahogy csukott szemmel követtem és az illatát magamba szippantottam megdobogtatta a szívem, és melegség áradt szét a mellkasomban. Azt hittem,  a zene teszi velem, de most már tisztán látom, ez nem így van.
- MinHee! - ugrik hátamra YunSeo.
- Szállj le.
- Mi ez a hangulat?
- Álmos vagyok. Ma korán fekszem, nehogy eszedbe jusson pizsi partit szervezni a szobánkba!
- Milyen fadarab szállta meg a tested? Sátáni a hangulatod. - fintorog.
Ahogy felsétáltunk a másodikra, az ajtónk előtt hatalmas tömeggel kell szembe néznünk. Értetlenül megállok a szélén és elüvöltöm magam.
- Mindenki menjen arrébb! Ez az én szobám,és be szeretnék jutni.
- MinHee?
- Ne. Mond, hogy nem. - motyogom.
- Azt hittem már sosem érsz ide. - áttör a tömegen, velem szemben megállva - Beszélhetünk?
- Nem. - határozottan vágom fejéhez.
Sarkon fordulok és YunSeoval szembe sétálok. Egyenesen le a lépcsőn. Ki az épületből, az udvaron álló hintához. Felnézek a kivilágított épületre, könnybe lábadnak a szemeim. Mit hittem, hogy majd követ? Majd utánam fut, mint a filmekben? Miben reménykedem ennyire? Semmi közöm hozzá, semmi rosszat nem tett, mégis így viselkedem. Mint a barátnője, aki féltékeny. A különbség az, sem a barátnője, sem féltékeny nem lehetek. Röhejes vagyok. Kínomban elnevetem magam, és a lábammal meglököm a hintát.

~ Ennyi kihagyás után itt az új fejezet :) elnézést, hogy sokat kellett várnotok >o< De el sem hiszitek mekkora meglepetés fogadott, mikor felnéztem a blogra. Több mint 5100 oldalmegjelenítés -8 fejezetre-. Hatalma öröm ez nekem, nagyon szépen köszönöm ♥ Ez csak nektek köszönhető, és nem tudom hogy adjam ki jelét a hálámnak ♥ Ha nem hangzik önzően, kérhetem, hogy írjatok kommentet, véleményezve a részt? Van, hogy úgy érzem fölöslegesen írom, hisz semmi visszajelzést nem kapok. De most bebizonyítottátok nekem, hogy van értelme folytatnom ezt a fanfictiont. Remélem nem csak eltévedt emberek néznek rá a blogomra és egyből le is lépnek róla, hanem rendszeres olvasóim is akadnak. :) Nagyon szépen köszönöm nekik ♥ ☺~

8.fejezet

L.Joe

Csönd honol a teremben. Egyetlen egy szikrányi fény tartja életben a világosságot. Én csak ülök a földön és várok. Hogy mire? Jó kérdés.. Talán, hogy megjelenjen előttem egy aranybarna hajú lány és mosolyogva kezét nyújtsa felém.
Lényegtelen. Ami történt, az megtörtént. Felkelek, majd lekapcsolom a lámpát és kisétálok az iskolából. Lépteim visszhangoznak, mintha valami kísértet lennék. Amint kiérek esőcseppek folynak le arcomon. Felnézek, de a hold sem világít. Nem törődve a pocsolyákkal, azzal, hogy tetőtől- talpig vizes leszek, nyugodt léptekkel sétálok a járdán,mint akinek nincs jobb dolga. Szerencsémre még beengedtek, így lábnyomaimat hátrahagyva lépek be a ChunJi-val osztott szobába.
- Hol voltál ilyen sokáig? - bukkan elő a semmiből.
- Csak sétáltam.
- Ilyen esőben? - néz ki az ablakon.
- Mint látod. - mutatok végig magamon. - Végeztél? Mehetek fürödni? - hámozom le magamról pulóverem.
- Ja. - terül szét az ágyon.
*2 óra múlva*
- Fent vagy..? - nézek le az alattam lévő ágyra.
- Hmm... mit akarsz ilyenkor? - mozdul meg.
- Tényleg egy tuskó vagyok?
- Mi ez így hirtelen? - nyitja ki szemeit.
- Csak válaszolj. - vonok vállat.
- Ja. Egy hatalmas tuskó vagy, akinek nagy a szíve és előbb törődik másokkal,mint magával. Igaz, nehezen mutatod ki másoknak az érzéseid, de semmi komolya gond nincs veled. Remélem megfelel. Jó éjszakát. - fordul oldalra és szuszogása elárulja, hogy már alszik is.
- Nagy a szívem. - kuncogok magamban - mások miért nem ezt mondják?
***
Reggel mire beértünk a suliba már várt minket a manager. Miért van itt?
- Gyertek,munkátok van. - utasít minket a kocsiba.
- Munka? Mi lesz a sulival? - érdeklődik Niel.
- Majd elintézem. Na nyomás! - huppan be mellénk ő is.
Nyolcan ülünk az autóban,de a levegővétel is alig észrevehető. Mindenki hallgat saját gondolataiba merülve. Ez velem sincs másként. Mi ez a munka hirtelen? Valami nincs rendben. Mostanában semmi sem úgy történik, mint régen.
Fél óra kocsikázás után megérkeztünk a helyszínre,ahol, mint kiderült modellkednünk kell egy holnap megjelenő média lapnak. Eddig nincs is gond, de ezzel akarják kijelenteni az ideiglenes visszavonulásunk.
- Miért kell ezt tennünk? Tudja mennyit dolgoztunk azért, hogy eddig eljuthassunk?! - vonja kérdőre a manager-t a nagyszájú maknae, ChangJo.
- Tudom. Én vagyok a manager. - válaszol higgadtan a kopaszodó férfi.
- Akkor miért? Mi értelme ennek ahjusshi? - fordul felé,közben már az öltözőben készülődünk, de ők ketten az ajtó közeléből sem mozdulnak.
- Nézd ChangJo. Nem én hozom a döntéseket - sóhajt - Legyél szíves készülődni. Ne várasd meg a sminkest. - és kiment.
- Aish! - csak ennyit mond,és már is az akasztóhoz sétál,ahova ki lett készítve a ruhája.
Mire mind a hatunkkal végeztek eltelt egy óra. A legkevésbé sem érdekelt,milyen a ruhám,a kinézetem. Miért kell visszavonulnunk? Ez nem olyan,amivel viccelni lehet. Ha egyszer megtesszük,akkor nyomos indoknak kell lennie. De mi az? Mit tettünk? Mit nem tettünk?
- ByungHun! Meddig akarsz még ott ülni? Gyere,kezdünk! - szól vissza az ajtóból Ricky.
A fotózás a megszokott ütemben telt. Először egyéni képek,majd a banda összes tagjával,végül külön- külön csoportokban is. A téma az ősz,ami a komolyságot tükrözi. Szerencse,hogy a lehető leghalványabb mosolyt kellett csak magamra rajzolni.
- Amint átöltöztetek,vissza viszlek titeket az iskolába. - szólal meg a manager,amint elkiáltották a "végeztünk!" szót.
- Még be kell mennünk? - hőköl fel ChunJi.
- Persze. Az utolsó kettő órára vissza értek. Na siessetek!
- Igen is ahjusshi! - kiáltjuk mind egyszerre.
Sminkkel az arcunkon sétálunk az iskola folyosóján, nem törődve a figyelő szempárokkal. Mondhatnám,hogy hozzászoktunk,de ez hazugság lenne a részemről. Ehhez nem lehet alkalmazkodni. Bárhova mész,figyelnek. Bárhol vagy,ismernek. C.A.P nem hazudtolva meg magát hátul ballag hanyag tartással mellettem,előttünk a négy vocalista egymást lökdösve sétál. Az előadó terem elé érve megállnak,és egy emberként néznek hátra.
- Biztos nem lógjuk el? - nevet ChangJo.
- Ne beszélj butaságokat hyung! Nyiss be. - bokszol bele vállába Ricky.
- Én aztán nem! Ha nem tudnád,aki elsőnek belép az ajtón,azt szidja a tanár. Legalábbis a filmekben így van. - vakarja meg tarkóját a nagyszájú.
- Meg fejre is állítja. - kontrázok, majd előre lépek is benyitok.
Mindenki egy emberként néz felénk,közben a tanár ferde szemöldökkel bámul ránk. Szeme mindent elárul.
- Hol voltak az iskola csillagai? - mosolyog. Oké,nem erre számítottunk,az biztos.
- N-Nekünk csak munkánk volt..- makogok.
- Rendben. Foglaljatok helyet! - bólint. Még mindig mosolyog.
- I-Igen. - indulok meg elsőnek.
Mire helyet foglaltunk, már az emelkedőre állva kezdett bele énekébe egy osztálytársunk. Gyönyörű hangja van,de mégis. Valami nem stimmel. Rekedt, homályos a kiejtése. Nincs önbizalma,és a hangszínén is van mit javítani. Furdal a kíváncsiság, így előrekukucskálok a hátsó sorból, és egy aranybarna hajú lányon akad meg tekintetem. Ő áll ott fenn és énekel félhangon,erőtlenül.
- Állj,állj! - int a professzor - MinHee. Nem is tudom hol kezdjem. Miért vagy ennyire,ennyire erőtlen? Próbáld meg hangosabban,és magabiztosabban. Az érzés benned van,de nem engeded ki. - sóhajt,majd helyére utasítja a lányt - Rendben. Mára nem terveztem mást, hisz közeleg a bál. - magyaráz tovább beleéléssel.
- Bál? Tanárnő meséljen, miről van szó? - ugrik fel helyéről az óriás.
- Zelo maradj nyugton! Egy hónap múlva egy bált rendez az iskola,ahol mind felléptek különböző produkciókkal. Utána kezdődhet a szórakozás. De nektek - mindegyikőtöknek fel kell készülni. És a show végén az összes diák eltáncolja azt,amit holnaptól tanulni fogtok.
-  Elnézést, de ezen nekünk is részt kell venni? - teszi fel kérdését félve Ricky.
- Ebbe az iskolába jársz? Ennek az épületnek a tanulója vagy? - sorolja a kérdéseket az idősebbik - Persze hogy részt kell vennetek! További jó tanulást. - köszön el,amint megszólal a csengő.

MinHee

Amint kitette lábát a tanárnő,mindenki duruzsolni kezdett a bállal kapcsolatban. Hmm. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem érdekel. Amíg nem tudok biztosat, addig nem találgatok. Fölösleges. Csak csalódnék.

Reggel egyből a táncterembe rendeltek minket,ahol egy ismeretlen fiatal férfi fogadott minket. Olyan hat- nyolc évvel lehet idősebb. Amint mindenki megérkezett, körbepásztázta a termet,majd megszólalt.
- Örülök a szerencsének! Én leszek a táncoktatótok a bálig. Remélem megértjük majd egymást. - mosolyog, majd előre lép egyet - Akkor, kérnék egy ifjú hölgyet,aki a partnerem lenne. - szeme ide-oda cikázik,majd megáll rajtam - Te ott!
- É-Én? - kérdezem rekedt hangon. Félek. Nem szeretnék táncolni. Most nem.
- Igen. Hogy hívnak? - még mindig mosolyog.
- MinHee. Lee MinHee.
- Oh. Szép név. MinHee, lennél olyan kedves, hogy segítesz nekem?
- Igen... - dadogom.
Kisétáltam a férfi mellé,aki közben zenét indított. Beast - Good Luck.  Amint tenyerét bal vállamra teszi,hirtelen magával szembe fordít,majd közel hajol,és fülembe súgja - csak lazán mozogj egy helyben - ismét távol van,de ez sem tart sokáig. Mozgása tapinthatatlan a levegőben,akár a madár. Repül a Föld felett pár centiméterrel. Káprázatos. Keze néha derekamra vagy vállamra tér,de az sem tart sokáig. Ismét találkozik tekintetünk,s mély levegőt véve abba hagyom a mozgást.
- Szép munka MinHee-shi. - mosolyog rám, majd a tömeg felé fordul - amint láthattátok, a tánc nagy részét én végeztem a partnerem egy helyben mozgott. De,ez nem volt észrevehető annak köszönhetően, hogy összhangban voltunk, és kiemeltem a társam adottságait. Nektek is ezt kell tennetek.
- Párokat kell alkotnunk a bálon? - jön egy kérdés a tömegből.
- Igen.
- Mi dönthetjük el, hogy kivel dolgozunk?
- Nem. Én válogatom a partnereiteket. Erre szolgál a mai próba. Mindenki álljon is fel,és kezdjen táncolni. Bármit. Nincs megkötve a kezetek,nyugodtan engedjétek el magatokat.
Egyik pillanatról a másikra az üresnek látszó terem megtelt és mindenki mozogni kezdett,nem zavarva  a másikat. Ez ment negyven percen keresztül,majd leállították a zenét, és elrendezte a párokat. Utolsók között találtam magam, gy szétizgulva a fejem ropogtatom ujjaim. A tanár mögülem állít mellém egy nálam alig pár centivel magasabbat. Oldalra fordulok,de bárcsak ne tettem volna.
- Remélem jól fogunk együtt működni. - mosolyog rám L.Joe.

~ Egy-két nap és folytatás :) Addig is komizzatok, és ne felejtsetek el feliratkozni sem ^^ további jó estét mindenkinek. Jó olvasást drága olvasóim ♥ ~