11.fejezet

MinHee

- Miért vagy itt?
- Miattad. - lehelete melegséggel tölti el nyakam azon felét, ahol álla pihen vállamon.
- Ez hülyeség. - morgom.
- Mondj amit akarsz.
- Azt teszem idióta.
- Mégis ki az idióta? - nevetése határozatlan, alig hallható.
Csöndben hallgatom ritmikus levegő vételét, ami nyugodt. Minden szó nélkül elemeli karjait mellőlem és helyet foglal mellettem. Nem szól, felém se néz, helyette az autók távolodó fényeit követi tekintetéve.  Furcsa. Mintha melegebb lenne. Próbálok nem azzal foglalkozni, hogy teste közvetlenül az enyémhez simul. Ahogy a sapka ráesetten pihen feje búbján, a sál épp hogy csak belátást nyit nyakához, s ajka egyre lilább színben fest. Leveszem róla tekintetem, s homlokom ismét térdeimnek támasztom.
Hideg van. A lábujjaim alig mozgatható állapotban az átázott cipő végett, nyakam csak a felhúzott pulcsi védi és az ujjaim...azokat már nem is érzem.
- Tudod...
- Hmm!? - ennyi telik tőlem.
- Ma... reggel az orvosi szobánál. - erre felkapom a fejem, s tekintetem az övébe szegezem. - Aish. Hagyjuk! - elfordul.
- Akkor minek kezdted el? - ejtem vissza fejem a lábaimra, takarva a csalódottságomat.
- Szeretsz érzéketlen lenni velem? - hangszíne megváltozott. Hallgatásom esélyt ad mondandója folytatására, amit kihasznál. - Akárhányszor teszek valamit az nem tetszik, és így beszélsz velem. Mit követtem el?!
- Nem tudom miről beszélsz. - határozottan válaszolok.
- Erről beszélek! - felcsattan. - Hagyjuk is. - lejjebb húzza fejére a sapkát majd feláll. - Remélem épségben visszajutsz. - szemeiben mindenféle érzelem tükröződik,ami megfélemlít. Elkapja fejét, s elsétál.
- Ki mondta, hogy csak úgy elmehetsz? - morgok magamban.
Előkotrom a telefonom, s küldök egy sms-t YunSeonak, hogy ne keressen, a koleszba mentem.

 

A pár óra alvás észre sem vehető  rajtam, ellentétben YunSeoval, akit most is én tartok ébren. Szeretem ha figyel mikor hozzá beszélek, de most csak nevetnem kell a bágyadt látványától.
- Aludj, még van negyed óra a szünetből. Majd felkeltelek.
- Ühüm. - már alszik is.
Látványa mosolyra késztet, de le is hervad rólam amint megpillantom L.Joet. Ma valahogy mintha magasabb lenne, vagy csak az összekuszált frizurája kelti ezt a hatást ? Tekintete találkozik az enyémmel, de időm sincs reagálni, mert elfordul. Az ajtóhoz sétál, ahol jó pár lány integet neki, amit viszonoz és mosolyogva elveszi az ajándékokat. A szünet hátralévő részében őt figyelem, majd a csengőt hallva felébresztem barátnőmet. Testnevelés lesz, amit én szeretek, YunSeo utál. Minden óra előtt végig hallgatom a szemléletét ezzel  kapcsolatban, ami most elmaradt szellemi képességének hiánya miatt.
- Ma összevont órát tartok. Remélem mindenki felkészült! - belefúj sípjába a női edzőnk, ami a futás kezdetét jelenti.
- Hee~? Mit jelentsen ez?! - úgy látszik teljesen magához tért a szobatársam, kötekedni van ereje.
- Ne feleselj kisasszony! Futás most! - mutat a pályát körül ölelő aszfaltra.
- Chh...
- Plusz öt kör.
- Miért?
- YunSeo gyere... - közbeszólok.
- Tíz. Mindkettőtöknek.
Amint meghallom szavait, az égbe kiabálnék mérgem miatt. Elvonszolom YunSeot és neki kezdünk a kiszabott kör mennyiségünknek. Nem kell említenem, amíg a többiek játszhattak mi a köreinket róttuk. Szerencse, hogy mindketten jó futók vagyunk, így még az időkorlát előtt beértünk. Amint hátam érinti a kapu hideg támláját bőröm borsódzik, de kellemes érzés. Nekitámaszkodva lecsúszok a földig, térdeimet magam elé húzom s várok, hogy pulzusom visszaessen a megfelelő számig.

- Minnie! Történt valami? - a kellemes hangot hallva mosolyra húzódnak ajkaim.

- Nem. Kellett volna?

- Én nem tudom. - letelepszik mellém. - Ezt vedd fel. A végén még megfázol, ha nem vigyázol.- nekem dobja tesi pulóverét, ami kétszer akkora mint én jó magam.

- Köszönöm.

- Uhmm. - bólint. -  Kérdezhetek valamit? - vállamra ejti fejét, miután magamra hámoztam a pamutot.

Bólintok.

- Te és L.Joe...közel álltok egymáshoz? - hangja rekedt.

- Úgy nézünk ki? - kínosan elnevetem magam a gondolattól. - Biztosíthatlak róla, hogy semmi sincs köztünk. Oké?

- Aha. - hajától csak szája egyenes vonalát látom, ami semmit nem árul el. Mire gondolhat?

Az óra hátralévő részét így töltöttük, nem foglalkozva semmi mással. Sok mindent mesélt az elmúlt napok eseményeiről, amiket eddig nem tudtam meghallgatni. Hiányzott ez a békés légkör, ami akkor vesz körül, ha Zeloval beszélek. Igaz, a napok nagy részében egy lökött állat, de ha kell, egy igazi férfi. Szeretem, hogy tud alkalmazkodni a környezetéhez. Bármi történik velem, ő ott terem és segít. Itt ismertük meg egymást, de mintha születésem óta mellettem lenne. A gondolatok mosolyt csalnak arcomra, majd bal felemre pillantok, ahol ő pihenteti fejét a vállamon.

- Suli után ráérsz?

- Neked bármikor. - ujjait összekulcsolja az enyémekkel, s lábán pihenteti.

- Segítesz?

- A báli táncban? - bólintok. - Rendben. - megemeli fejét, hajamat fülem mögé türi és fölém magasodva egy puszit lehel homlokomra. - Megyünk. Gyere. - maga után húz.

 

Sokszor mondták, hogy a kemény munkának meg van a gyümölcse. Ezt én tudhattam a legjobban az itt lévők közül. Én voltam a kivétel minden alól. Én voltam az, akinek kétszer-háromszor annyit kellett gyakorolnia, hogy elérjem azt, amit másoknak elsőre sikerült. De sosem adtam fel, és ez az, amiért most ebben az iskolában lehetek. A tegnapi plusz próba, amit Zeloval töltöttem keményebb volt, mint az eddigiek. Négy óra egyhuzamban megállás nélkül.

A lábaim sajognak, a térdeim fel akarják mondani a szolgálatot, de nem hagyom. Nem vagyok ilyen gyenge. Ha máshogy nem, majd így érem el azt, amit annyi éve szeretnék. Az órarend nagy része ma a dalszöveg írásból áll, így pihentethetem lábaimat. YunSeo már kora reggel észrevette, hogy valami nincs rendben. Utólag megbántam, hogy elmondtam neki mi történt, hisz mindenhova követ, nehogy elessek. A zene terembe érve helyet foglalunk egy hátsó padban, s a csengő előtt még beveszek egy fájdalom csillapítót. Amint belép a tanár mindenki feláll és meghajol.

- Szép jó napot mindenkinek gyerekek! - mosolyog Mrs. Kim. - Emlékeztek mit kértem múlt órán? Remélem senki sem felejtette el. - A padtársa felé fordulok, aki ugyanolyan ámultan néz rám. Elfelejtettük. Mindketten. - Az első akit meghallgatunk...YunSeo.

- E-Elnézést...Nem készültem.

- Most az egyszer elnézem a bál miatt, de többször ne forduljon elő. - lapoz a névsorban. - ChangJo!

- Mrs. Kim, én duóval készültem.

- Rendben. Gyertek ki a pároddal, és énekeljétek el a kiválasztott dalt.

Lomhán feláll ByungHun is és kisétálnak a zongora mellé. ChangJo leül a hangszer elé, L.joe átnyújtja neki a kottákat, majd ő a szék mellé áll. Elrendeznek mindent, és kisebb szünet után felcsendül egy gyönyörű dallam. A húrok lágyan adják ki a sajátos hangjukat, s egyre jobban magával ragad a magány érzete. Egymagában a kalapácsok más hangzása jelzi, "Sokkal többről van itt szó". Gondolataimból L.Joe hangja zökkent ki. Olyan hangszínen énekel, amit még sosem hallhattam tőle. Senki sem hallhatta még. A megszokott rapper stílusa helyett lágyan kezd bele, és a rekedt hangja is tovaszállt és helyére egy teljesen más hangszál férkőzött be. Nem azt mondom, hogy hibátlan, de a hangjának lejtése mégis ezt tükrözi. Mikor a refrénbe kezd, háton szúr a felismerés, mit is választottak. Aaron Yan - That's not me . Tekintete az egész termet átpásztázza, majd belém vési szemeit, és annak érzéseit. Határozottan énekel tovább, engem bámulva, nekem szánva szavait.

 

"Csak hallgatni ezt a dalt, ami vörössé teszi szemem. Ez nem én vagyok.

 Ez határozottan nem én vagyok.

Amikor rád gondolok a szívem fáj. Ez nem én vagyok.

Én nem vagyok ilyen gyenge.

A szerelem után érettebbnek kellene lennem. A békés szakítás legyen némi jutalom.

Mi értelme ragaszkodni az emlékekhez?

Az a fajta személy, aki nem tud elveszíteni valakit. Nem én vagyok."

 

Késztetést érzek arra, hogy azonnal kirohanjak a teremből, de lábaim abban a percben össze is rogynának. Így csak ülök, és mielőtt újra énekelne elveszem tekintetem róla. Miért érzem úgy, hogy egyre kisebb a mellkasom? Szúr és meleg. Fáj ez az érzés. Nagyon fáj. Ráfekszem a padra és úgy hallgatom tovább az előadást. Minden egyes szóban érezhető az érzelmek kifejezése. Kiráz tőle a hideg. Mikor vége, vissza egyenesedek mint aki a legnagyobb rendben van. Önbizalmam azonnal össze is borul, mint a királyi vár, amit egy ágyúval romhalmazzá alakítanak. Remegő ujjakkal próbálom visszafojtani könnyeimet, amik értelmetlen módon ki akarnak törni. L.Joe határozottan néz engem, tekintete azt mondja "Te akartad. Mindennek vége. Én megpróbáltam." Nem bírom. Nem akarom ezt. Én nem így terveztem. Miért fordult minden a feje tetejére? Nem érdekel a lábam, az sem ha összeesek. Felállok és minden szó nélkül kifutok a hátsó ajtón. Nem tudom hova. Bárhova, csak vissza ne. YunSeo aggódó kiáltását még hallom, de nem törődök vele. Kiérve az udvarra ismét párás, ködös levegővel találom szembe magam. Úgy mint múlt éjjel, most sem foglalkozom vele, tovább futok a fő utca felé. Ismét vizes vagyok. Nevetséges, nem? Mostanában ez történik. Elmenekülök a gondok elől és a végén mindig vizes leszek. Körül sem nézve az úton, lelépek a járdáról, és futni kezdek. Ekkor minden felgyorsul. A sötét köd. Vakító fények, amik vészesen közelednek. Gumik csikorgása, és egy kéz, ami visszaránt.

- Vigyázz!



10.fejezet

MinHee
Újabb reggel, újabb késés az iskolából. A tanár a fejét rázva mutatja ki nem tetszését, majd a helyünkre rendel. Leülök, de a helyzet csak rosszabbodik, mint vártam. Ruháimból most már folyik a víz. Lehet valamit elfelejtettem megemlíteni. Ott kint ömlik az eső, mintha dézsából öntenék. Mikor kitettem lábam a kollégiumból még hét ágra sütött a nap, de fél úton már áztunk. Legkedvesebb tanárunk pedig erről tudomást sem vett, hiszen annyira figyelmes mindenkivel, hogy az hihetetlen.
Az első óra végeztével kisiettem a teremből, megrohamozva a nővérszobát.
- Jó napot! Kérhetnék egy törölközőt?
- Persze MinHee. - mosolyog rám az alig pár évvel idősebb nő. Kezembe adta a pamutot, de nem engedi. - Ismered Lee ByungHunt? - tekintete fürkésző. - Ma reggel keresett. Nem tudtam mire vélni, hogy a reggelt itt kezdi a nővérszobában.
- Ismerem. - kikapom kezéből a fehér törölközőt, amivel először hajamat dörgölöm meg, majd ruháimon is átfutok vele. Ez idő alatt némán figyel MinSeo - a nővér - de tekintete üreges, semmit sem lehet kiolvasni belőle.
- Köszönöm. - leteszem az egyik ágyra a most már vizes pamutot és kiindulok.
- Ügyelj arra, hogy a hajad gyorsan megszáradjon. Rosszul is elsülhet, ha így maradsz egész nap.
Némán becsukom az ajtót, és balra veszem az irányt. Az előttem álló minden szó nélkül végig mér, majd belém vési tekintetét. Nem szól, ez idegesít. Kikerülöm, de csuklóm után nyúl, amit elkap. A folyosón egy lélek sincs, ami azt jelenti becsöngettek. Lélegzet vételünk tisztán  hallatszik, csak az ablakra eső esőcseppek kopognak néha-néha. Tekintetemmel villámokat szórok felé, de meg sem rezzen. Arca csak engem bámul, szeme fel-le cikázik rajtam. Kirántom kezem szorításából, és elsétálok. Remegő kezeimre nézek, s könnycseppek homályosítják el látásom. Miért nem mondott semmit? Akár egy szót is, csak valamit! Miért? Már a sminkem sem érdekel, kezeimet szemeimre tapasztom, meggátolva, hogy legördüljenek a könnycseppek. Szánalmas vagyok. Mit várok attól az embertől, hogy mindig így végződik? Vissza sietek, de már nem áll az ajtó előtt.
- Szeretnél még valamit? - kinyílik az ajtó és MinSeo néz velem szembe.
- Azt hiszem nem vagyok valami jól. Haza mehetek?
- Lázad biztos van, az arcod piros és a szemeid se néznek ki valami jól. Egy perc és hozom az igazolást.

Eszem ágában sem volt vissza menni a kollégiumba, így az ellenkező irányba fordulok. Bármennyire fázok, remegek, valamiről meg kell győződnöm. Utam a legközelebbi újságoshoz vezet, ahol megveszem a legújabb CéCi magazint. Ahogy kilépek a boltból feltépem a fóliát, és lapozok a megfelelő oldalt keresve: 18.oldal: A Teen Top visszavonul!
Vajon egy hirtelen ötlet vezérelte az igazgatót, vagy más is rejlik a háttérben?! Most mindent megtudhatsz!
- A fiúk hatalmas népszerűségnek örvendenek, ami csak is a rajongóknak köszönhető. Turnéról turnéra járnak, fanmeetingeket rendezünk, kisebb-nagyobb hazai koncerteket adnak. De van valami, amit eddig nem vettünk figyelembe.  Az iskola. Igaz, hogy meg van a műveltségük, de a csapat érdekében beírattam őket egy nagy szabású művészeti iskolába, ahol a tánc, az ének és a zene írás tölti ki az órarend nagy részét.
- Melyik ez az iskola, ha szabad tudni?
- Az iskola igazgatója külön kérte, hogy ne nevezzem nevén, így ezt nem árulhatom el.
- Hogy jött szóba a visszavonulás? Meddig tarthat ez?
- A fiúk érdekében hoztuk ezt a döntést. Az iskola soha sem könnyű, ezt mindenki tudja, hát még ha koncertre is készülnek. Az időt nem szabtuk meg. Ki tudja, lehet pár hétről van szó. De lehet pár hónap is. Egy valamit véssenek a fejükbe: ők mind épp csak betöltötték nagykorúságuk, és a zene iparban töltik minden napjaikat. Ha azt mondom holnap koncert, ők minden habozás nélkül teszik a dolguk, hogy tökéletes produkciót adjanak.
A következő pár kérdésen átugrok, és lapozok a tagok interjújához, de csak egy érdekel.
L.Joe:

- Mit gondolsz, hasznos lesz számotokra az iskolai élet?
- Mindenhez pozitívan állunk, ahogy ez sincs másképp. Az iskolai élet szórakoztató, és esélyt ad új emberek megismerésére. Ez alatt a két hét alatt sok ujjal kerültem szembe és sok mindent tanultam már most. Nem kivételeznek velünk, aminek örülök. Van egy személy, aki felkeltette az érdeklődésem. Ügyes, jó a hangja, mégis fél attól, mit gondolnak mások. Régi énem látom benne, ami arra késztet, hogy segítsek neki. Akár hányszor rá nézek mosolyog, de ha órán vagyunk eltűnik létezni az az énje.
- Megtudhatjuk kiről van szó?  Lány van a háttérben?
- Sajnálom, semmit sem mondok, ami konkrét tulajdonsága lehet.
- A visszavonulásról mikor kaptatok hírt?
- Erről a témáról nem szeretnék beszélni. Ha jól tudom az igazgató már mindent elmondott. Köszönöm, hogy eljöttek.

Nem hiszek a szemeimnek. A Teen Top visszavonult. Igaz, amiről az iskolában pletykáltak. Hogy tudják ennyire lazán venni? Hisz, még ha le sem írták, mindenki tudja, hogy ez mit jelent. Az ügynökség nem tartja elég jónak őket ahhoz, hogy egyszerre folytassák a munkájukat. Lehet valami sokkal komolyabb dolog rejlik e-mögött? Teszek egy lépést, s ekkor jut el a tudatomig, hogy hajam, ruhám tocsog a vízben - ismét -. Felnézek, s hagyom had essen arcomra az eső, ami már nem hideg, hanem kellemes érzéssel tölt el. Meg kell találnom a fiúkat. Alig telhetett el két óra, így reménytelen, hogy beszélni tudjak velük mostanában.

A fürdőből kilépve még mindig remegek, de a takaró alá bújva enyhül ez az érzés. Falnak fordítom fejem, s a kiragasztott posztereket bámulom. Elidőzök ByungHunon, de akaratosan elfordítom fejem az ellenkező irányba, ahol ismét L.Joe néz velem szembe. Rosszul vagyok, egyértelmű, hogy hallucinációról van szó. Rámosolygok, s becsukom szemeim mély álomba merülve.

Vakító fény zavarja csukott szemeim. Egyre közeledik.
- MinHee. - halk hangot hallok. - MinHee. MinHee. Ébredj. - a fény most már teljesen elért hozzám.
Kinyitom szemeim, s YunSeo néz rám kezében egy zseblámpával.
- Öltözz. El fogunk késni.
- Honnan? - értetlenkedek. - Mennyi az idő?
- A takarodónak rég vége. Siess. Éjfélre oda kell érnünk. - csak ekkor veszem észre, hogy arcát smink borítja.
- Ki kéne csípni magam? - lemászok az ágyról, s fejfájáson kívül minden fájdalmam elmúlt az egész napos alvásnak köszönhetően.
- Ott lesz valaki, akiért igen. Fontos a mai este.
Barátnőm kezembe nyomja az általa kiválasztott ruha darabjaimat, s fél perccel később a tükör előtt állok hajamat igazgatva. Sehogy sem jó. Felfogom, s felcopfolom. Gyors spirál, szemceruza és alapozó a karikáimra.
- Mehetünk? - nyitja korom sötétben az ajtót YunSeo.
Kiérve a folyosóra, előkapja zseblámpáját s rám néz.
- A-a! Ez nem kell. - kihúzza hajamból a gumit, s zuhatagom a vállamon pihen. - Mennyivel jobb.
Nem tetszik ez a titkos kiruccanás. Miért nem mond semmi konkrétat, hova is vonszol engem az éjszaka kellős közepén?! Nincs időm ezen agyalni, mert az előttem haladó futásnak ered. Követem ki az utcára, majd a legközelebbi buszmegállóban felszállunk a járműre. Kevesebb mint tíz perc múlva egy parknál szállunk le, ahonnan hangok szűrődnek ki. Értelmetlenül pillantok jobbomra, de mosollyal az arcán maga után húz. Tömeg áll a park szökőkútja mellett, ahonnan ének szól. Áttörünk az embereken, s az első sorban állva szemügyre veszem a hang forrásait. Hatan vannak, s egyiknek sem lehet látni a teljes arcát. Sapka, sál vagy pulcsi gallérja takarja arcuk egy részét. Mind énekelnek, s egy magnóból szól alatta a zene.
- Mit gondolsz?
- Miről? - értetlenkedem.
- Elől fekete sapkában. Ki ő?
- Honnan kellene tudnom? - válaszomat hallva abba az irányba lök. Abban a pillanatban, hogy elé kerülök ő énekel. A szája formája az egyetlen ami látszik arcából. A felismerés hatalmas villámként ér el hozzám. Amint YunSeora pillantok minden összeáll. Ő tudott erről, s valami érthetetlen okból kifolyólag iderángatott, hogy lássam ezt.
- Utcai zenészek. Menjünk. - kiáltom fülébe.
- Te is tudod hogy kik ők. - karon fog - Ne menj. Ő mondta, hozzalak ide. - a rapperre bök.
- Már pedig én visszamegyek. Még mindig fáj a fejem és-
- A következő számot egy hölgy fogja énekelni, aki itt van közöttetek. Kérlek lépj előre. - csendül fel L.Joe hangja.
- Ez neked szól!
- Nem érdekel. Haza megyek.
- Ne menj! - a hang kétségbeesett. - Gyere ide MinHee. Én vagyok az. - mosolyog.
Ahelyett hogy megfordulnék, a tömegen átveregetve magam indulok arra, ahonnan jöttünk. Hallom a mikrofonban a hangját, ahogy utánam kiált, de nem érdekel.
Alig megyek száz métert, térdeim felmondják a szolgálatot. Fejemben újra és újra lejátszódik a mondat, ami mindent tisztázott bennem: Régi énem látom benne, ami arra késztet, hogy segítsek neki. Se több, se kevesebb. Ez minden amit jelentek neki, és ez fáj. Mardos a fájdalom. Erőt véve magamon a buszmegállóba sétálok, ahol legközelebb fél óra múlva jön a busz.Hideg van, és újra szemerkélni kezd az eső. Leülök egy padra, s térdeimet felhúzom mellkasom elé, majd magamhoz szorítom. Újra remegek. Még öt perc sem telhetett el mióta itt ülök, még is örökké valóságnak tűnik. Mostanra az eső már szakad. Pár méternél távolabb nem látok, csak az eső homályát. A zsebemben rezgő telefon az, ami felébreszt a mardosó hidegből. Ismeretlen szám. Se erőm, se kedvem nincs ahhoz, hogy idegenekkel csevegjek éjjel, így visszaejtem oda, ahonnan előkotortam. Hirtelen kezek ölelnek át hátulról, melyek melegséget árasztanak magukból. Az ismerős csukló, ujjak elárulják, ki a tulajdonosuk. 

- Aggódtam. - dörmögős hangja biztonságot jelent számomra.

Hagyom had öleljen, míg át nem melegedem mellkasának dőlve, illatát magamba zárva.

~ Köszönöm azoknak, akik olvassák ezt a fanfictionomat :) ♥~

9.fejezet

MinHee

Nem hiszem el. Nem akarom elhinni. Képzelődöm, biztos vagyok benne. Párat pislogok és már nem is lesz mellettem. Ezt is teszem, de a vártnál teljesen másabb fogad. Ahelyett, hogy eltűnt volna, mosolyát visszatartva figyel.
- Mi olyan vicces? - a hangom mogorva.
- Semmi. - felnéz a plafonra, mintha érdekeset látna.
Megforgatom szemeim ezt látva, és legszívesebben odasétálnék a tanárhoz veszekedést kezdeményezni a pár osztást illetően, de vagyok annyira okos, hogy rájöjjek, reménytelen. Ebbe a ténybe beletörődve sóhajtok egyet és L.Joera pillantok. Ismét sóhajtok.
- Nem unod még? - lóbálja kezeit előttem.
- Neked oly mindegy. - hangom nyersebb a kelletténél.
Ha nem rosszat tesz, akkor kötekszik. Miért pont az ultimatebiasomban kell ekkorát csalódnom?! A tévén keresztül egy aranyos, kedves, kitartó embernek tűnt. De mit tapasztalok? Jó, a kitartó az maradhat az igaz személyiségek listáján, de a többi határozottan nem.
- Ennyire ellene vagy ennek az egésznek? - zökkent ki gondolataimból - Akkor szólok, hogy legyen váltás. Se neked, se nekem nem jó, ha nem figyel a másik. - magyaráz.
- Hagyjad. - leintem - Csak elgondolkodtam.
- Inkább figyelj. Rád fér. - motyogja magában.
- Tessék? - bal szemöldököm az egekbe szökik.
- Csak figyelj. Erre akarok kilyukadni. - kellemesen higgadt a hangja, mint aki semmi rosszat nem mondott.
Rendben. Most az egyszer úgy teszek mint aki meg sem hallotta, amit fél perce mondott. Ez egy szívesség tőlem, neki, amit még behajtok rajta.
A tanárra szegezem tekintetem, aki hatalmas beleéléssel magyarrázza a lépések összhangjának fontosságát. A láthatatlan kötelékek fonalainak vonalait mutatja a levegőben, mikor felém pillant és egy gyengéd mosolyt lejt számomra. Határozatlanul visszamosolygok, majd el is fordul tekintetével együtt.

Már vagy tízedszerre indítják újra a magnót, különböző lépési hibák elkövetése végett. Tudjátok mi a legrosszabb? Minden második alkalommal én vagyok a felelős. Vagy rossz lábbal lépek, vagy rossz irányba, vagy L.Joe lábára. Igen. Ez is megtörtént.
Pírrel az arcomon fordulok a tanár felé - ismét - aki a történtek után is higgadtan magyaráz a partnerrel való összhang fontosságáról, kifejezetten nekem.
- Értettem. Megpróbálok figyelni. - meghajlok.
- Ne figyelj, hanem érezd!
- É-Érezzem?
Értetlenségemet felfedezve ad magyarázatot.
- ByungHunt. Úgy, ahogy ő érez téged. - mosolyog.
- Mégis hogy... - motyogom.
- Majd tartok külön órát. - súgja fülembe partnerem.
Egy hirtelen mozdulattal odébb lököm mellkasánál fogva, de csuklóm szorításának csapdájába esik.
- Nem kell. - válaszolok az előző megszólalására - Engeddj el! - rángatom karom hatalmas erőfeszítéssel.
- Szép ujjaid vannak. Az enyémek közé való. - összekulcsolja ujjainkat, majd mosolyogva ismét rám pillant - Te nem így gondolod?
- Úgy gondolom, hogy elengedhetnél! Ne játszadozz velem Lee ByungHun! - hangom hangosabban tör elő, ami jó pár figyelő szempárt felénk irányított - Vagyis milyen jó partner vagy - kínosan nevetek - még ilyenkor is kedved támad gyerekes játékokat űzni. Hahaha... - villámokat szórok szemeimmel, jelezve, hogy folytassa színjátékom.
Mielőtt még megszólalhatna, özbevágnak:
- Ti jártok? - meglepetésemre a tanár áll mellettünk karba tett kézzel, az előző mosolya tova szállt.
Nem tudok mit mondani. Ezt hallva enyhe sokk kezd úrrá lenni rajtam. Hirtelen L.Joe karja hátulról átölel:
- Jól nézünk ki, ugye? - mosolyog.
- Megőrültél? Ne hazudozz. - leseprem kezeit magamról, majd a közönségünk felé fordulok - Ne higyjetek neki. Idióta. Szeret össze-vissza beszélni.
- Akkor a műsornak vége is, igaz? - tapsolnak a tömegből - de legközelebb ne legyetek ennyire félreérthetőek. Megzavarjátok a körülöttetek lévőket. - határozott tekintet néz le rám, ami szomorúsággal teli.
- Zelo?
- Hm. - bólint - Folytassuk.
- Nem kell. - felemeli kezét a mellettem álló rang idős - Mára végeztünk. Szép munka. - kettőt tapsol, ami annyit tesz, mehetünk.
Mindenki indul a dolgára, ám még utoljára szólnak:
- MinHee és L.Joe, ti maradtok.
Elkáromkodom magamban az egész lényét, majd megfordulok és beleegyezően bólintok. A terem közepéhez tessékel. Odasétálok, majd kíváncsian szegezem rá tekintetem. Csak ekkor veszem észre ByungHunt a tanár mögött állva.
- Nyújtsd felém a kezeidet. - utasít.
Teszem amit mond.
- Most csukd be a szemed.
Ismét úgy cselekszem, ahogy mondja.
- Rendben. Látsz valamit?
- Nem. - válaszolok értetlenül. Hogy látnék bármit is, ha csukva vannak a szemeim?!
- Lépj egyet előre.
Hangját mintha messzebbről hallanám, de cselekszem. Határozatlanul teszek egy lépést előre, kezeim még mindig magam elé nyújtva. Ujjbegyeim puha pamutot érnek, így megállok. Úgy érzem magam mint egy kislány, aki a szellemeket utánozza, a fejéről hiányzó lepel nélkül.
- Most tedd a kezeid a vállamra, és kapaszkodj.
Elkezdek tapogatni. Kezeim feljebb siklanak, míg egy kiemelkedő csontot nem érzékelek. A kulccsontnál járok. Óvatosan végig vezetem rajta mutatóujjam, majd a pólója nyakához érek. Azt is követem, így eljutok a vállához. Mikor fixen kapaszkodom izmos testrészébe, újra megszólal:
- L.Joe elindítja a zenét, te pedig bennem bízva táncolni fogsz addig, míg összhangba nem kerül  a testünk. - hangja ellenállást nem tűrő.
Bólintok, és abban a pillanatban felcsendül egy lassú, érzelmekkel teli dal, ami  nagy hatást gyakorol az emberek érzéseire. Infinite - Back. Érzések hadai dacolnak egymással ebben a számban. A lány, akit nem akarnak elveszteni, a fiú, aki az emlékeiben ragadt.
Eszembe jut az első találkozásom L.Joeval. A koncert utáni balhém és a másnapi megjelenésük itt.
Mintha egy éve történt volna, pedig alig egy hete. Mosoly játszadozik ajkamon, ami visszahúz a jelenbe. Mire észbe kapok, már táncolunk. Az órai ügyetlenségemnek nyoma sincs. Határozottan követem partnerem lépteit, amiket órán tanított. Ennyit jelent, ha olyannal tancolsz, akiben bízol?  A zene leállt, a partnerem kezei leereszlednek derekamról.
- Most már kinyithatod a szemed.
Pilláim lassan emelkednek, a sötétség utáni napfény szinte megvakít. Mire hozzászokom a világossághoz, teljesen kinyitom szemeim. Barna szempár figyel tele aggodalommal.
- Ne nézz így. Nem az én ötletem volt. - védekezik.
- Te voltál akivel-
- Pontosan. A partnered ByungHun-sshi volt. Most már te is látod mennyit jelent, ha megbízol benne minden kétség nélkül.
- Igem. Köszönöm, hogy megmutatta. Most már mehetek?
- Mindketten.
Kikerülöm L.Joet és kiviharzok a teremből. Nem tudom felfogni az előbb történteket. Nem is az zaklat, hogy becsaptak, hanem, hogy élveztem. Minden egyes másodperce olyan volt, mintha szárnyalnék. Annyira biztonságban éreztem magam,mint még soha. Megmagyarázhatatlan ez az egész. A hideg játszadozik hátamon, mióta szembesültem azzal, mindezt L.Joe hozta ki belőlem. Ez nem olyan mint régen, mikor a tévéből figyeltem. Azt puszta bálványozásnak nevezném. De ezt hogy? Ma is. Ahogy csukott szemmel követtem és az illatát magamba szippantottam megdobogtatta a szívem, és melegség áradt szét a mellkasomban. Azt hittem,  a zene teszi velem, de most már tisztán látom, ez nem így van.
- MinHee! - ugrik hátamra YunSeo.
- Szállj le.
- Mi ez a hangulat?
- Álmos vagyok. Ma korán fekszem, nehogy eszedbe jusson pizsi partit szervezni a szobánkba!
- Milyen fadarab szállta meg a tested? Sátáni a hangulatod. - fintorog.
Ahogy felsétáltunk a másodikra, az ajtónk előtt hatalmas tömeggel kell szembe néznünk. Értetlenül megállok a szélén és elüvöltöm magam.
- Mindenki menjen arrébb! Ez az én szobám,és be szeretnék jutni.
- MinHee?
- Ne. Mond, hogy nem. - motyogom.
- Azt hittem már sosem érsz ide. - áttör a tömegen, velem szemben megállva - Beszélhetünk?
- Nem. - határozottan vágom fejéhez.
Sarkon fordulok és YunSeoval szembe sétálok. Egyenesen le a lépcsőn. Ki az épületből, az udvaron álló hintához. Felnézek a kivilágított épületre, könnybe lábadnak a szemeim. Mit hittem, hogy majd követ? Majd utánam fut, mint a filmekben? Miben reménykedem ennyire? Semmi közöm hozzá, semmi rosszat nem tett, mégis így viselkedem. Mint a barátnője, aki féltékeny. A különbség az, sem a barátnője, sem féltékeny nem lehetek. Röhejes vagyok. Kínomban elnevetem magam, és a lábammal meglököm a hintát.

~ Ennyi kihagyás után itt az új fejezet :) elnézést, hogy sokat kellett várnotok >o< De el sem hiszitek mekkora meglepetés fogadott, mikor felnéztem a blogra. Több mint 5100 oldalmegjelenítés -8 fejezetre-. Hatalma öröm ez nekem, nagyon szépen köszönöm ♥ Ez csak nektek köszönhető, és nem tudom hogy adjam ki jelét a hálámnak ♥ Ha nem hangzik önzően, kérhetem, hogy írjatok kommentet, véleményezve a részt? Van, hogy úgy érzem fölöslegesen írom, hisz semmi visszajelzést nem kapok. De most bebizonyítottátok nekem, hogy van értelme folytatnom ezt a fanfictiont. Remélem nem csak eltévedt emberek néznek rá a blogomra és egyből le is lépnek róla, hanem rendszeres olvasóim is akadnak. :) Nagyon szépen köszönöm nekik ♥ ☺~